Önpusztító jövedelemelosztás

Kövessünk nyomon egyetlen okot a fentieknél még sokkal több lehetséges ok közül.
Már a polgári közgazdaságtan klasszikusai is - Smithtől Ricardóig - egyetértenek abban, hogy az utódnevelés költségeit a munkabérnek kell fedeznie.
Más fogalmazásban: teljes egészében a munkabért terheli nem csupán a munkaerő napi újratermelésének, de távlati újratermelésének - sőt: bővített újratermelésének - a költsége is (tehát nemcsak a létfenntartás, hanem a családfenntartás, a gyermeknevelés, voltaképp a fajfenntartás költsége is) a kor színvonalán.
Azaz: biztosítania kell a mindenkori munkabérnek, hogy a munkás „magát és olyan nagyszámú családját eltarthassa, amely a munkások számának megmaradásához szükséges" (Ricardo).
De még Malthus is, akit igazán nem tekinthetünk a gátlástalan népszaporulat apostolának, azt méricskéli munkabérelméletében: mekkora „gyermekszám kell házaspáronként ahhoz, hogy pontosan a jelenlegi népesség maradjon".
Bizonygassam, hogy Marx, Engels, Lenin nem a munkáscsaládok és a munkásgyere-kek rovására fejlesztette ki a maga - egyébként a klasszikusokra alapozó - munkabérelméletét? Esetükben még vállalkoznék erre a bizonyításra, utódaiknál már semmiképp.
Bármilyen társadalmat vizsgálnánk közelebbről akár Nyugaton, akár Keleten, abban meg kellene egyeznünk, hogy a hajdani ricardói tétel a mai alsó határ. Az elvi minimum.
Olyan sarktétele, olyan elemi tényezője ez a gazdaságtannak, mint a matematikának az egyszeregy. Nem kerülhetjük meg, amíg létezik munkabér - vagy: míg a társadalom át nem vállalja a munkabér két fő tényezője közül teljes egészében az egyiket: az utódnevelés költségfedezetét.
Mi volt a helyzet nálunk? Munkabéreinkben emez utóbbi tényező milyen súllyal szerepelt? S egyáltalán - szerepelt?
Vegyük a két szélső esetet.
Tegyük fel, hogy munkabéreink az átlag tájékán tartalmazták a családalapításnak, a családfenntartásnak, a társadalmi normát jelentő két-három gyerek korszerű nevelésének a költségeit. Ám akkor ezt a költségtételt - durva egyszerűsítéssel - a házaspárok egyharmada (egy gyermeket nevelők) felében, egyharmada (gyermeket nem nevelők) teljes egészében „rovaton kívül" használta föl, azaz saját napi szükségleteire fordította, fölélte, netán tartalékolta. (Vigyázat, vigyázat: a gyermekeiket már fölnevelt házaspárok is ezt a két csoportot szaporították, hiszen a gyermekneveléssel járó kiadások - elvileg! - őket sem terhelték már.)
Ilyen esetben a megoldás elemi matematikai ismereteket kíván: a munkabér klasszikus képletéből - s egyben a ricardói elvi minimumból - kiindulva, az utódnevelési „rovatban" fel nem használható összeget visszavesszük utódnevelési hozzájárulás (félrevezető szóhasználattal: gyermektelenségi adó, agglegényadó), progresszív öregségi járulék, nyugdíjjárulék stb. címén, és csatoljuk a kettőnél több gyermeket nevelő családok jövedelméhez, hiányuk kiegészítésére. (Hangsúlyozni kell: ez a művelet pusztán az illetéktelenek címére borítékolt összegek visszavétele, és olyannyira semmi köze büntető-adóztató szankciókhoz, hogy akár a hatgyerekes, de gyerekeiket már becsülettel fölnevelt szülőket is „sújtaná".)
Tegyük fel most az ellenkezőjét: munkabéreink egyáltalán nem tartalmazták az utódnevelés költségeit.
Ez esetben viszont az őket megillető összegnek - a gyerekekre fordított tényleges kiadásoknak - csak jóval kisebbik hányadát (társadalmi átlagban húsz százalék körül) kapták meg - ráadásul adománynak, segélynek juttatásnak álcázva - a gyermekes családok.
A megoldás ezúttal is elemi ismereteket kíván: a kialakult munka szerinti jövedelmi arányokat nem bolygatva „produktív munkának" - ha úgy tetszik: a társadalom létérdekében végzett, semmivel sem pótolható, elsőrendűen fontos tevékenységnek - minősítjük az utódok (jövendő eltartók) nevelését, amelyért nem a mai értelmezésű munkabér jár, hanem az évi költségvetésben előirányzott költségtérítés. (Épp fordítottja az előbbi képletnek, de százszor kevesebb kellemetlenkedést, adminisztrációt kíván, mint a helytelenül borítékolt pénz visszavétele. És lám: így már a legkevésbé sem meghökkentő, hogy a hatgyerekes szülő sem igényelhet költségtérítést, ha már felnevelte, szárnyra bocsátotta a gyerekeit.)
Mármost - melyik föltevés a helyes?
Árindexek, bérindexek, megélhetési index elemzése szükségtelen, olyan bizonyosra vehetjük, hogy az igazság valahol az idézett elvi sémák között tévelyeg. Teljes az elméleti káosz.
Ami például jogrendszerünket illeti:
- vannak hatályos jogszabályaink, melyek szerint a munkabérek igenis tartalmazzák a társadalmilag szükséges számú utód nevelési költségeit (gyerektartásdíjak rendszere, szülők büntetőjogi felelőssége gyerekeik gondos ellátásáért stb.);
- más, ugyancsak hatályos jogszabályaink szerint a munkabérek nem tartalmazzák az utódokat illető nevelési költségeket (közhiedelem, hogy a munkabér a végzett munka ellenértéke, s személy szerint csakis magát a dolgozót illeti; ezen a tévhiten alapszik a személyi jövedelemadó-rendszer, az utódlástól függetlenített nyugdíjrendszer; az az irányzat, amely az emancipált nőt csakis bérmunkásként tudja elképzelni; az a jövedelemelosztás, amely voluntarista vakságában semmibe vette a ricardói minimum vastörvényét stb.);
- megint más, hatályos jogszabályok szerint - benne van a munkabérben? nincs benne a munkabérben? - tudja a fene... (Mert ha benne van, mi indokolja akkor a „pótlékot", a „juttatást", a „támogatást"? Ha nincs benne, miért hazudják „juttatásnak", „támogatásnak" a jogosan járó költségtérítés egyötödét? stb.)
A politikai gazdaságtan egyetemi tankönyveiből vett tételekkel mind a három - egymást kizáró - feltevést bárki könnyedén igazolhatja.
Az ellentmondások legbővebben buzgó forrása az a tudományosnak álcázott definí-ció, mely szerint a „szocialista" munkabér: „a nemzeti jövedelem felosztható részéből való arányos részesedés a végzett munka szerint".
Lássuk ezt közelebbről - marxista logikával...
Semmi sem köti ezt a meghatározást az adott értékviszonyokhoz. „Arányos részesedés"? Ennek a kategóriának nyilvánvalóan csak akkor van értelme (noha tudományos érvénye még akkor sem igazolt), ha limitáljuk az alsó szintet, pl. azzal, hogy az „arányos részesedés" csereértéke nem süllyedhet - legalábbis tartósan nem - a ricardói minimum alá.
A limitálás hiánya magában véve is sok problémát, félreértést okozott, de a félreértések és ellentmondások legtermékenyebb szaporítója mégis az, hogy a vulgárisan értelmezett „szocialista" munkabér két - hangsúlyozottan megkülönböztetett minőségű - részre különítette el a társadalom újratermelésének komplex, egységes, bonyolultan egymásba szövődő, összefüggő folyamatát. A félreértelmezők természetesnek vették, hogy a részesedés-munkabér teljesíti azt az eredeti funkciót, amely a munkaerő fenntartását, napi újratermelését biztosította, az utódnevelés költségfedezetét pedig, a másik funkciót - amely Smithtől Leninig ugyanolyan hangsúllyal s ugyanabban az értékrendben főszereplője a munkabérelméleteknek - kitagadták a munka szerinti elosztás rendszeréből.
Voltaképp az élet folyamatosságából a gyermeket tagadták ki. A társadalmi lét alaptörvényét tagadták meg.
Ez olyan végzetesen primitív hiba, hogy önmagában is elég magyarázat lehet a sztálinista „szocializmus" életképtelenségére, helyrehozhatatlan történelmi kártételeire.
Így sikkadt el végtére az utódnevelés részesedése, költségfedezete a „szocialista" jövedelemelosztásból.
Nem kell bizonygatnom, hogy minden előző történelmi korban az érvényes jövede-lemelosztás gondoskodott valamiképp a nevelkedő utódnemzedékek szükségleteiről. Létér-dek minden társadalomban a reprodukciót teljesítő születésszám. Milyen elvi alapon lehet ennek a gyermekszámnak az ellátását kiemelni a társadalom érvényes elosztási rendjéből, és egy távoli ködökben homályló ábránd - a szükségletek szerinti elosztás, a kommunizmus mennyországa - képzelt világába átpasszolni? Milyen alapon minősíthették a társadalom létszükségletét elsődlegesen magánszükségletnek, s terhelhették át gyerekek etetését, pelenkázását az ábrándnak is naiv kommunista mennyország feladatkörébe? Hiszen legfeljebb is csak arra találhatnánk elvi indokot, hogy a társadalmi létszükséglet normájától eltérő - tehát a családonkénti 2,3-2,4 gyermekszámot meghaladó - eseteket korrigáljuk a magánszükséglet elismerése révén, megoldásukat rábízva a szociálpolitikára. (Fogyó népességben indokolatlan ez a korrekció is.)
Nem volna igazságos a primitív hibákat, ostobaságokat Marxra, Engelsre rákenni.
Engels még így vélekedett: „A termelőeszközök köztulajdonba vételével... a gyermekek ápolása és nevelése közügy lesz; a társadalom egyformán gondoskodik minden gyermekről." A sztálinista politikai gazdaságtan viszont kiiktatta a gyermekeket a jövedelemelosztásból, máig sem találni sehol nyomát az általános iskoláktól az egyetemekig a tananyagokban, hol a fedezete eme pszeudoszocialista jövedelemelosztásban az utódnevelés családbeli költségeinek.
Sőt. A Tudományos Akadémia illetékes osztályain és kutatóintézeteiben sem igen találni ennek nyomát.
Mindez nem csupán a gyermekes - többgyermekes! - családokat hozta lehetetlenül hátrányos helyzetbe. Miközben némely tollforgatók arról cikkeztek: „nem lesz érdemes dolgozni, csak szülni", ha megbolygatják a bérarányokat „szociálpolitikai szempontok" szerint, a többgyerekes családok „támogatása" miatt nem érvényesülhet a „szocializmus alaptörvénye", a „munka szerinti elosztás elve" - azonközben már eleve nem érvényesülhetett. Nem ám csak a makacsul ellenálló gyakorlatban, de még elvben sem érvényesülhetett a munka szerinti elosztás. Példaként: ha két pontosan egyformán dolgozó esztergályos jövedelmében csak tíz-húsz százalékos különbség mutatkozna tartósan és rendszeresen, már arra is fel kellene figyelnünk. Ám a szociológiai vizsgálatok szerint (a hatvanas évek közepén) nem tíz-húsz, hanem 200-250 százalékos átlagos s ennél persze még jóval nagyobb egyéni különbségekkel találkoztak az egyes foglalkozási ágakban, azonos munkát azonos sikerrel végzők között. Éspedig attól függően: ki hány gyermeket nevel.
Az eltartott nélküli keresők jövedelmi szintje például átlagosan kétszerese-háromszorosa-három és félszerese volt a három és több eltartottat ellátó családok jövedelmi szintjének.

Ezek a fejtegetések kevés híján negyedszázada íródtak. Néhány részlet megjelent a hatvanas évek közepén, majd egy teljesebb tanulmány - Gyümölcs a korfán - 1969-ben.
A sajtó szabadsága híján, a gondolatok szabad ütköztetése híján, a végzetesen elhibázott politika által egyenirányítóit közlési rendszerben (amikor a sajtót totálisan uraló Aczél-adminisztráció még külön is allergiás a népesedési kérdésekre) - képtelenül lassú nálunk a gondolatok „átfutási" ideje.
Az 1966-ban tagadott, kigúnyolt, nemritkán olvasatlanul ledorongolt, kiátkozó pecsétekkel megbélyegzett okfejtés lényege jó húsz év múlva jelenik meg pártpolitikával (akkor még egypártrendszerivel) hitelesített tudományos fórumon, s a központi pártlap (ugyanaz a központi pártlap, amely irtóhadjáratot vezényelt annak idején a gondolat ellen) 1987-ben imígyen nyomatékosítja: „A munkabérnek a munkaerő újratermelési költségeit is magában kell foglalnia, ami a jelen és a jövő nemzedékre is vonatkozik. Ily módon nem elég, ha a bérszínvonalat aszerint határozzák meg, hogy az a nemzeti jövedelemnek a végzett munka arányában felosztható része. Mert ezzel csak a forrást jelölik meg, és nem a bér tartalmát, rendeltetését."
És mindez még csak egy gondolat. Egy, a többi közül.
Mikor lesz még ebből politikai cselekvés? A jövedelemelosztás egész rendszerének az átalakítása?
Még ma sem elég nyilvánvaló, még a szakmában, a tudományban sem igazán nyil-vánvaló, hogy a jövő fölélésének egyik legfőbb ösztönzője ez a sztálinista, dogmatikus munkabérelmélet, amely végképp elhanyagolja a távlati funkciót az újratermelésben, a jövő beruházásait szolgáló F-faktor szerepéről úgyszólván nem vesz tudomást. Tételesen ugyan nem zárja ki, de említésre sem méltatja.
A tőkés társadalmak profitközpontú jövedelemelosztása sem kedvez - még a gazdag, „jóléti" államokban sem kedvez! - a jövő beruházásainak, de a sztálini „szocializmusban" szinte bünteti a gyermeknevelést. Lapozzunk vissza pl. az Okok 18. pontjára. Idéztem ott Augusztinovics Máriát, kiegészítésül még idekívánkozik: a gyermeknevelési költségek társadalmasítása „igen jelentős jövedelemátrendeződést okozna a háztartások között. A rendeződés ,vesztesei' elsősorban a gyermeket már nem nevelő, tehát 40-50 évesnél idősebb aktív keresők lennének, s talán az egygyermekes háztartások is. Ez a politikailag veszélyesnek tűnő negatívum azonban egyben a társadalmilag és politikailag kívánatos pozitívum is, aligha kerülhető el, ha a teljesítményelvet érvényesíteni akarjuk... Népgazdasági szinten ennyibe kerül a munkaerő, amely a termelési folyamatban az új értéket létrehozza; ez a társadalmi szintű munkabér. Ha a gazdasági szféra ennél olcsóbbnak érzékeli a munkaerőt, akkor döntései félreorientáltak és szükségképpen hibásak".
Márpedig olcsóbbnak érzékeli, minthogy hiányzik a számvetésekből a gyermekneve-lés valós költségtétele - javarészt az F-faktor.
„...Annyit teljes biztonsággal, tehát egyetértéssel megállapíthatunk, hogy a nettó nemzeti termelésben a munkajövedelem és a tiszta jövedelem közötti arányt eltorzítja az emberi életpálya felemás következetlen finanszírozása. A munkajövedelem több, mint amennyi a társadalmi munkamegosztásban részt vevő aktív keresők között teljesítményük arányában elosztható, és kevesebb, mint a munkaerő társadalmi újratermelési költsége. E két kategória között a mennyiségi különbség igen nagy, nagyságrendileg a nettó nemzeti termelés egyharmadára becsülhető. Ezt a problémát a maga egészében nem szoktuk áttekinteni. Egyes megnyilvánulásai forognak a vitákban, a napirenden lévő javaslatokban, a teljesítményre ösztönző differenciálás elégtelensége, a sokgyermekes családok hátrányos helyzete, a nyugdíjrendszer tarthatatlansága, az egységes személyi jövedelemadó, az ingyenes egészségügyi ellátás valós társadalmi és egyéni költségei. Tény, hogy ezek egyenként is óriási terjedelmű és horderejű kérdések, de kölcsönösen és körkörösen összefüggenek egymással, ezért csak együtt, összefüggéseikben, az egész probléma megragadásával rendezhetők megnyugtatóan."
Íme, egy gyorsan elfelejtett helyzetfelismerés s rendezési ígéret: Nyers Rezső mondta 1970 májusában, a Politikai Akadémián:
„...Ha történetesen alacsony kereset párosul sok eltartottal vagy magas kereset kis családdal, akkor a jövedelmi különbség viszonylag nagy is lehet, az össznépesség legmagasabb és legalacsonyabb jövedelmű 5-5 százaléka között a jövedelmi különbség kereken hétszeres. Mindez újból aláhúzza, hogy a családi körülmények ma nálunk indokolatlan jövedelmi különbségek forrását képezik, és nagymértékben korlátozzák, hogy a dolgozók munkájuk szerint részesüljenek a nemzeti jövedelemből." „...Hosszabb idő alatt rendszeresen emelnünk kell majd a családi pótlékot is úgy, hogy fokozatosan, talán 10-15 éven belül a gyermeknevelési terheknek mintegy kétharmadát az állam vállalja magára."
Kevés híján húsz év telt el azóta, s a helyzet nemcsak hogy nem javult, de az akkorihoz képest is lényegesen romlott, a gyermekes családok még hátrányosabb helyzetbe kerültek. „...Összességében romlott Magyarországon a családok anyagi helyzete" - írta a HVG már az adóreform előtt, s tudjuk, azóta gyorsuló iramban romlik tovább, a pénzügyi kormányzat igazán leleményes a rontásában.
Jellemezhetném számokkal a romlást, de egyrészt jellemeztem már fentebb, másrészt a számok gyorsan avulnak, a romlás több évtizedes aggasztó irányzata a lényeg. S hogy ez milyen veszélyes csapda, annak a jellemzésére mégis ide kívánkozik néhány számadat.
Tehát: nő a gyermekes családok terhelése, sok család nem bírja a növekvő nyomást - szétesik. Gyerekek ezrei kerülnek állami gondozásba, sokkal-sokkal nagyobb költségekkel, mégis sokkal-sokkal kevesebb jó eséllyel nevelkednek ott, mintha családban nevelkednének. Hosszabb távon, meglehet, a legsúlyosabb ráfizetés a társadalomnak a családok túlterhelése.
Hivatalosnak tekinthető, 1988-as adat: állami csecsemőotthonban egy főre számított gondozási költség, évi: 225 000 Ft. (Ez az összeg nem sok híján az évi átlagos kereset háromszorosa. Megkérdeztem: nem tartalmazza az amortizációt.)
Ugyanakkor a nevelőszülő egy évre a gondozásért 29 500 forintot kapott.
Ugyanakkor egyetlen saját gyerek után, ha létminimumát a szülő keresete fedezte, kivetettek 8700 Ft gyerekadót.
Őrizzük meg ezt a néhány adatot a történelemnek. S őrizzük meg a tényt, hogy éltek olyan politikusok, olyan közgazdászok ebben az országban - nyilván kidekorálva kitüntetésekkel, rangokkal, tudományos fokozatokkal -, akik ezeket az arányokat fáradságos munkával kialakították.
S ha már az arányoknál tartunk, a Figyelőből még egy idézet: „...Az egygyermekesek 55, a kétgyermekes családok 82, a háromgyermekesek 94, a négygyermekesek 99 százaléka él az aktív családok átlagos jövedelemszintje alatt."
Meg kell jegyeznem: ezek az adatok 1987-ben voltak érvényesek. Azóta ehhez képest is igen sokat romlott a gyermekes családok helyzete - a gyerekadó miatt.