TELEPÜLÉSPOLITIKA

Legtöbb helyrehozhatatlan bűnt a sztálinista pártállam kétségkívül a falu, a parasztság ellen követett el. Bár az is hozzátartozik a teljes igazsághoz: amikor a szektás-dogmatikus erőszakoskodók visszaszorítása után, a hatvanas években sikerült a nagyüzem és kisüzem egymásrautaltságát fölismerve megerősíteni a háztáji szerepét, termékeny együttműködéssel kialakítani a kellő egyensúlyt - gyors fejlődésnek indult s világviszonylatban figyelmet érdemlő eredményeket ért el a mezőgazdaság.
Az igen széles problémakörből ide csak a jövőt fogyasztó kártételek tartoznak.
1976-os Népszabadság-címben olvasom: „Vizsgálat 3135 községben - Nem fenyeget elvándorlás, elöregedés" - íme, hát ennyit érnek a politikai céloknak alárendelt, prekoncepciós vizsgálatok.
Eltelt azóta tízegynéhány év, s egy tanulmányban ezt olvasom: Az elnéptelenedés, sorvadás okai: fontos szerepe volt a tehetősebb parasztság üldözésének, likvidálásának, de a „középparasztok" adóterhei is 50-70 százalékkal haladták meg az 1938-as adókat, a beszolgáltatás olykor a kenyérnekvalót, a vetőmagot is elvitte (1952-ben pl. az egyéni gazdák egyharmadától), a beszolgáltatott termékekért, állatokért a forgalmi értéknek csak töredékét kapták a parasztok stb. stb. De nemcsak az egyéni gazdákat, a szövetkezeteket is mérhetetlenül kizsákmányolta az állam, kiszolgáltatott helyzetbe került a tagság, az egykori gazdák - akár a bérmunkások. A nagyipari lobby elérte, hogy Budapest 60 kilométeres körzetében megtiltották a mellék-üzemágak működését is. Még azt is megtiltották a szövetkezeteknek - a hetvenes évek végén! -, hogy a tagság pénzmegtakarításait használják fel közös célra. Ikerházak, sorházak építését erőltették falun, és miközben több tízezer hektár szántó és százezernyi kert maradt parlagon, szétszabdalták, kisajátították a jól művelt kerteket.
Több évtizedes esztelen hatalmaskodással, megalázó gyötrésekkel pusztították a munkakedvet is, az életkedvet is, menekült a fiatalság java a mezőgazdaságból is, a faluból is.
A jövő látomását veszítette el a falu végképp.
Hiszen évtizedek óta élősködik a parasztságon a politika mindmáig, a sztálinista parasztundort mindenben öröklő fiskális diktatúra hovatovább megfojtja az erős, jól működő termelőszövetkezeteket is.
Látványosan megbukott ugyan az Országos Településfejlesztési Koncepció, amely feudális aláfölé rendelő rangsort erőltetett az országos településhálózatra., (A beruházások 70-80 százalékát a településhálózat csúcsaira irányozta elő, miközben milliónyi lakosnak a kisebb falvakban mindössze 1-2 százalék jutott.)Noha ez a,, koncepció" jó pár éve lekerült a napirendről, mintha a politika e tekintetben mit sem változott volna: a parasztundor él tovább. Csak találomra:
„A kistelepülésen élők saját erőből vezetnek be vizet, vagy kapcsolódnak be csatornahálózatba. Mivel az új házadó ugrásszerűen megnöveli a félkomfortos és komfortos lakások adóit, az alacsony jövedelmű... csupán az adó elrettentő hatása miatt sem engedheti meg magának lakása korszerűsítését. Nem csupán a korszerűsítést fogja vissza az adó, hanem az emberi, családi léptékű lakóházak építését is. 1986-ban a magánerőből épülő lakások alapterülete 86,2 m2 volt, 1987-ben már csak 81,2 m2."
De van ennél sokkal radikálisabb falunyomorító program is: a pénzügyi lobby veszteségesnek minősíti mindazok munkáját, akik nem tudják befizetni a költségvetésbe keresményüknek mintegy a dupláját, mondván: „Ne működtessenek ott munkaerőt, és ne is ruházzanak ott be, ahol ilyen mértékű tiszta jövedelmet a létminimumon felül nem tudnak megtermelni."
Főleg a gyenge hozamú területekre erőltetnek olyan kereseti, pénzügyi normákat, amelyeket az ott lakók nem képesek teljesíteni. Sok száz éves történelmi múlt után ezeken a településeken lehetetlenné válik az élet.
Amit a kapzsi és gátlástalanul mohó fiskális szemlélet itt elpusztít, sokszoros költséggel kell újjáépíteni máshol. Amit ma elcsikar, annak a hiányát többszörösével kell pótolni a jövőben - ha egyáltalán még pótolható.
Vajha a politika is végre a jövőbe tekintő gazda szemével nézné az országot!
Mert: „Aki gazdának érzi lakóhelyén magát, az ragaszkodik a mégoly soványka földhöz, és lehetőleg próbálja javítani; karbantartja házát, gondolkodik a természeti adottságoktól független kenyérszerzési lehetőségekről, továbbadja a helyi és a családi hagyományokat, lelkileg-szellemileg is kötődik a tájhoz. Ha csak bérlő lenne, mindig a gyors hasznot hozó tevékenységet keresné, ma egy nagyvárosban, holnap egy szomszédos megyében, holnapután egy számára kifizetődőbb országban."