AZ EGYPÁRTI KORMÁNYPOLITIKA - MINT A JÖVŐ ELLENZÉKE

Egy parlamenti bizottság 1988-ban az újságbeli tudósítás szerint arról tárgyalt, hogy: „a problémákat hosszú ideig a jövő terhére oldotta meg az ország, s a terheknek mindig a következő nemzedékekre hárítása" elviselhetetlen helyzetbe hozta a mai ifjúságot. A problémák ma már „a társadalmi újratermelési folyamat általános zavaraként jelentkeznek". „A teljesítményelvű bérezés hibái miatt megingott a tanulás társadalmi indítékrendszere. A szellemi kapacitás 'szűkített újratermelése' folyik." „Az önerőre hagyatott fiatalok első lakáshoz jutása szinte reménytelen." „...A prognózis szerint 2020-ra 800 ezerrel csökken az ország népessége, mert a családok anyagi helyzete nem teszi lehetővé a szükséges reprodukciót."
A húsz-huszonöt évvel korábbi, akkor még kiátkozott figyelmeztetések ma már a Parlamentben visszhangzanak - ez is valami. Noha - látni fogjuk - a szükségesnél mérhetetlenül kevesebb. Népesedési helyzetünk a legkedvezőtlenebb a világon - vajon ebből vissza lehet következtetni arra, hogy a gyermeket, a családot, a jövő beru-házásait, megalapozását illető politikánk is a legkedvezőtlenebb volt?
Bárhová nyúlunk, ennek a tüneteibe ütközünk.
A „magyar csodáról" szólva utaltam már rá, hogy az F-faktor igen fontos elemében, az oktatás-művelődés költségvetési ellátmányában, beruházásaiban és mérhető eredményeiben hogyan szorultunk Európa sereghajtó posztjára.
Újságcikkből: „Világszerte nyilvánvalóvá vált, hogy a társadalmak fejlettségét a szellemi munka részaránya és színvonala határozza meg." A fejlett európai országokban két-háromszor akkora a felnőttoktatás hallgatóinak a száma, mint nálunk. „Ha az egyetemek nappali tagozatain tanulók fajlagos értékeit vetjük össze, akkor a különbség még nagyobb: ötöd-hatodannyi hallgatónk van, mint a fejlett ipari országoknak." „...Ha megdupláznánk a nappali tagozatos egyetemi hallgatók számát, akkor is még mindig csak feleannyi diákunk lenne, mint a 7,5 millió lélekszámú Ausztriának."
Nemcsak térbeli szomszédságunkhoz kedvezőtlen az összehasonlítás, időbeli szomszédságunkhoz, saját múltunkhoz viszonyítva is: Klebelsberg korában 9,5%-kal részesedett az oktatás-művelődés a költségvetésből, mostanában 4,5 %-kal részesedik. Ez a számadat Európában a legkisebbek közül való - ha nem épp a legkisebb -, s önmagában is teljes bizonyossággal vészjelzi: itt kizsákmányolják a jövőt!
S a művelődés, a kultúra minden részterületén - úgyszintén. A média összpontosított, mindennapos reklámjával - úgy is, mint a hatalmi manipuláció fő eszköze - igen-igen előtérbe kerül a pillanat művészete, a főként jelen érvényű szórakoztatóipar. S elhanyagolják, igen-igen háttérbe szorítják a nagy távlatú irodalmat, művészeteket, tudományt. Zuhatagban árad a kultúrmocsok, naponta elmossa, pusztítja az évezredes talajban gyökerező kultúrflórát - végképp pótolhatatlanul.
„Nem épülnek meg régóta várt intézmények, nem fejlődik a kulturális termékek előállítása, terjesztése, s mind nagyobb társadalmi aránytalanságok keletkeznek a kultúra fogyasztásában, a művelődésben" - olvasom, de hiszen a már meglévő intézmények is ritkulnak, nagyüzemek sorvasztják, kilakoltatják a könyvtárakat, pénzzé teszik a művelődési otthont, a szociális, sport-, üdültetési intézményeket. Csak az kell, ami pillanatnyilag kifizetődik, aminek a haszna évről évre könyvelhető!
„Erkölcsi tartalékainkat, nemzeti jövőnket éljük fel" - olvasom. - Mert „a kultúrát, a tudományt mérhetetlenül lebecsülő gazdasági pénzügyi felfogás továbbra is akadályozhatja azt az elmozdulást, melyet a ’termelő' szféra állami támogatásának töredékéből el lehetne érni."
S kártételeinek is - töredékéből. Naponta 105 milliós veszteséggel járt a fehérvári Ikarus leállítása a nagyipari lobby belső vitái miatt. Egyetlen nap ráfizetésével elháríthatták volna a szépirodalmi könyvkiadás fojtogató csődjét.
Naisbitt úgy véli: az Egyesült Államokban fölismerték már a közelre nézés - a rövidlátás - veszedelmeit.,, A rövid távú szemlélettől a hosszú távúra való áttérés során átalakul szemléletmódunk az oktatás és a foglalkoztatás kérdésével kapcsolatban is. Az egész életen át tartó tanulás gondolata már jelenleg is az oktatás rövid távú megközelítése helyébe lép, amelynek az volt a lényege, hogy az emberek iskolába járnak, diplomát szereznek, és ezzel kész." „A hosszú távú perspektíva annak szükségét jelezheti, hogy vissza kell térni az általános műveltséget adó oktatás gondolatához. Ha túlzottan előtérbe kerül a specializálódás, arra ébredhetünk, hogy szakismereteink hosszú távon elavultakká válnak."
Nálunk is előtérbe került a közelre néző specializálódás.

A Kádár-Aczél korszak kormánypárti politikája minden téren egyben következetes ellenzéke volt a jövőnek.
Az újratermelés két fő tényezőjét, mely szétválaszthatatlan összefonódásában élteti a társadalmat, ez a politika olyannyira szétválasztotta, szembe is állította egymással: a javak jelenérdekű újratermelésének alárendelve az élet újratermelését.
S egyebekben is: a jelenérdeknek a távlati érdeket.
Például: a jövő javára könyvelt amortizációt fölélte, elhasználta, s ezáltal megrabolta az utódnemzedéket.
Például: a kamatokat az inflációs ráta alá szorította hosszú idő óta: évente tízmilliárdokkal vámolta meg ezáltal a jövőt.
Például: képtelenül magas, 20 százalékot is elérő örökösödési és átírási illetékekkel gátolta a szabad mozgást, a termelésiszerkezet-váltást, korszerűsödést. (Vö.: a szabad költözködést gátló feudalizmusban is a házingatlan értékének csak tíz százalékát követelhette meg a földesúr.)
Például: a hírhedett telekrendelet, a Kádár-féle MSZMP Pol. Biz. egyik emlékezetes műve, amely cinikusan gyermek- és családellenes határozattal - nyilvánosan! az egész lezüllesztett sajtó egyetértésével! - annál inkább megnyirbálta az állampolgár jogait, minél népesebb család tagja volt.
Például: a hivatalos szélhámoskodás a gyermekholmik drágítására. A KNEB 1972-ben mintegy a felét vizsgálta a gyermekholmikat gyártó üzemeknek, s megállapította: kb. 900 millió dotációt kapnak (erről születtek a vezércikkek, a politika túlcsorduló gyermekszeretetét dicsfénybe vonók), ám ugyanezen gyermekholmik után 7500 millió forgalmi adót fizetnek (erről viszont nem született vezércikk).
Eszerint csak hagyományait ápolta a hivatalbeli gyerekgyűlölet, amikor 1988 januárjában „átárazta" a gyermekholmikat.

Például: Kombi bébiágy 1680 Ft-ról 5200 Ft-ra.
Mini-maxi etető 367 Ft-ról 1140 Ft-ra.
Zsuzsi csecsemőágy 660 Ft-ról 2040 Ft-ra.
Hálós járóka 295 Ft-ról 1140 Ft-ra.
Pelenka 14,10-ről 33,20-ra.
Sok esetben a gyermekholmi ára jóval drágább lett, mint az azonos modellű, de nagyobb méretű felnőtt ruha, cipő. A Kereskedelmi Szemle összegezte az ötéves korig feltétlenül szükséges bébiholmik árát; az eredmény: 1987-ben 5133 Ft 50 fillér, 1988-ban: 9466 Ft 80 fillér.
A pénzügyi lobby a szükségleti cikkeknél alkalmazható legmagasabb ált. forgalmiadó-kulcsot - 25%-ot - terhelt rá a gyermekruházati cikkekre, a gyermekbútorokra, az iskolaszerekre, miközben jóval alacsonyabb adókulcsot kapott a bulvárlap, a fodrászat, sőt nullára szállították le pl. a külföldi túrák, társasutazások, a vadásztöltény adókulcsát...
No de: minél inkább megadóztatják a gyermeknevelést, annál inkább megemelheti az állam az ún. „szociális juttatásokat". Olcsó szemfényvesztés - első rápillantásra. De vizsgáljuk csak meg közelebbről, s kiderül, milyen kártékony eszmét rejt magában. Minél inkább igyekszik a szülő, annál többet csikar el tőle az adóhivatal, és amit az igyekvőktől elcsikartak, azokhoz juttatják el, akik a kisujjukat sem mozdították a gyermekükért.
Tehát a lumpenek járnak jól.
Nivellál a pénzügyi lobby. Igyekszik leszoktatni az állampolgárokat arról, hogy a családjukért többet dolgozzanak.
Komplex adópolitika - nemcsak arra van gondja, hogy gyerekeink szájából kiverje a kenyeret - a lelket is mérgezi.
S íme egy példa a közvélemény mérgezésére 1988 júliusából: a százforintos családipótlékemelésre hivatkozva drágították a cigarettát, a sört...

Részletek egy feljegyzésből, melyet 1987 májusában - az akkori legfelsőbb döntő fórum - az MSZMP Politikai Bizottságának minden tagja megkapott:
„A személyi jövedelemadó tervezete oly mértékben család- és gyerekellenes, hogy ennyire nyíltan antiszociális adóztatásra nincs példa a világon. Vezérszólamként használták a tervezet készítői: ,Ne keverjük össze az adóztatást a szociálpolitikával!' De egyetlen olyan példát sem mondhatnak a civilizált világból, ahol ne 'kevernék', sőt ne építenék össze: ahol az eltartottak számára ennyire nem volnának tekintettel. Hiszen másként el sem képzelhető az igazságos, a teherbíráshoz alkalmazkodó adózás!..."
Részletes számításokat közölt ezek után a feljegyzés: már egyetlen gyermek igen szűken számított (évi 36 ezer Ft) létminimumát 8700 Ft adó terheli. Másik számítás: egy hatgyermekes apa elérte, hogy rengeteg különmunka árán családja a létminimumnak megfelelő színvonalon él, most az anya és a hat gyermek létminimumát 93 ezer 700 Ft adóval sújtaná az adóterv.
„Ez lenne a világtörténelem legmagasabb gyerekadója." „Utánpótlásunk három évtizede sorvad, helyzetünk e tekintetben legrosszabb a világon... Gyermekadó bevezetése a mi helyzetünkben - nemzeti öngyilkosság."
Nos, a Politikai Bizottság a nemzeti öngyilkosságra szavazott. S utána az országgyűlés is, kilencvenegynéhány százalékos többséggel - a nemzeti öngyilkosságra.
Dr. Fekete Gyula tanulmányából: „Az adóreform a gyermekes családokat hátrányosabban érintette, mint általában a társadalmat...." „A csak keresetből és családi pótlékból élő gyermekes szülők fogyasztási lehetősége dupla olyan mértékben csökken (18-19%-kal), mint a csak keresetből (reálbérből) élő népességé (8-10%-kal)."
„A személyi jövedelemadó az alábbi területen súlyosbította a szociális problémákat: gyermekes családok (kb. egymillió-százezer család), több gyermek nevelése miatt háztartásban dolgozó anyák családjai (kb. 50 ezer család), csonka családok (kb. 205 ezer család), idős hozzátartozókról rendszeresen gondoskodó családok (kb. 500 ezer család), munkanélkülieket eltartó családok (kb. 20 ezer család), súlyosabb mozgássérülteket ápoló családok (kb. 60 ezer család). Az adózás egyértelműen kinyilvánított szándéka az, hogy működése során nem lehet tekintettel a teherbíró képességre, túladóztatás esetén szociális intézményekhez kell fordulni."
Íme, újabb ostobaság-világrekordunk: a fiskus-bürokrata gondolkozásé. Az adóhivatal megvámolja a létminimumot, elveszi az élethez legszükségesebbet is, elvben a szociálpolitikának ezt vissza kellene térítenie. Akkor volna rá pénze, ha a társadalmi minimumból elcsikart milliárdokat az adóhivatal teljes összegben átutalná a szociálpolitikának. Csakhogy teljes összegű átutalásról szó sem lehet, hiszen az adóapparátus és a szociálpolitikai apparátus fenntartása igen sokba kerül, akár önköltségen számolva is.
Nem elhanyagolható összegek oda-vissza adminisztrációjáról van ám szó! Gondoljuk el: 1988-ban a társadalmi minimumnak mintegy harmadrészét megadóztatják. (Ez is világrekord.)
Mellesleg: az adózási-pénzügyi politika fennen hangoztatott rendező elve a korszerűség, a hatékonyság, a piac; értékrendjét ezekhez igazítva alakítja ki. S ezt az értékrendet mindenestül a jelenérdeket élteti. Ha ennek a pénzügyi-gazdasági csőlátásnak, ennek a vaksi jelenérdeknek a társadalmi létezés-megmaradás főtörvényét alárendeljük, csakis pusztulás lehet a következménye.
Mint köztudott: alárendeltük.
(A közvélemény félrevezetését célozták azok a pénzügyi eszmefuttatások, melyek úgy állították be: a jövedelemátcsoportosítás a gyermekes családok javára történik. Ez hazugságnak is túlzó, hiszen a gyermeket nevelő családok fogyasztáscsökkenése átlagosan 20-25 százalékos volt, a gyermeket nem nevelőké 9 százalékos. A pénz-ügyminiszter a parlament előtt fejtette ki: nincs fedezet a gyermekes családok gondjain enyhítő családi pótlék növelésére. Holott csupán a dotációk megszűnése és a forgalmi adó emelése kb. havi 600 Ft-os családipótlék-emelést tenne lehetővé. Ehhez hozzájárul még a személyi jövedelemadó igen jelentős összege, amelyet mintegy gyerek-adóként a gyermeknevelési költségekre vetettek ki.)
Sületlenségrekordjaink közül még egy: a tartásdíjat is megadóztatják, éspedig annak a jövedelméhez számítva, aki nem rendelkezik vele, tehát: aki fizeti. Magyarázata lehet ennek az az elvtelen fiskus-spekuláció: magasabb kulccsal adózik az, akitől levonják a tartásdíjat, mint az, akinek átutalják. (Végtére, ha már elfogadtatták a magyar parlament fejbólintó Jánosaival, hogy a gyermeknevelést keményen meg kell adóztatni, teljesen logikus a tartásdíj megadóztatása. Itt is ugyanúgy a gyermeknek járó létminimumot vámolja meg - nyilvánvaló törvénysértéssel, de kibicel hozzá minden létező hatalom -, zsákmányolja ki az adóhivatal, mint a családbeli jövedelemnél.)
A személyi jövedelemadó természetesen jövedelem elvonás, csökkenti az életszínvonalat. Kitűnő alkalom lett volna arra az ilyen adórendszer bevezetése, hogy mérsékelje az igazságtalan aránytalanságokat a jövedelemelosztásban. Ez az adórendszer épp ellenkezőleg: növelte az aránytalanságokat, az igazságtalanságokat, úgyszólván szándékosan, hiszen bőven kaptak figyelmeztetést az adórendszer kidolgozói a szűk körű, előzetes vitákban. Mégis az adó bevezetése az elviselhetetlenig növelte a gyermekes családok addig is nyomasztó hátrányait, még inkább terheli a családalapító, pályakezdő fiatalokat. Ricardo 200 éves törvényéhez képest meredek visszalépés: a munkaerő távlati újratermelésének - a gyermeknevelésnek - a költségeit fölös jövedelemként megadóztatja, s a lakhatás-lakásszerzés költségeit meg el sem ismeri, mondván: az „nem várható el sem a minimális bértől, de még az átlagbértől sem".
Piacgazdálkodó demokráciákban az adó többnyire az első számú vitatéma a pártok között, a választók között, a közéleti gondok sorában. A kormányzat adóztatási szándékait és étvágyát igencsak mérsékelik a nyilvános viták, kivált a választások előtt, nálunk viszont úgyszólván nem volt beleszólása az állampolgárnak az adózta-tásba - nem volt tehát ellenőrzés, fék, kontroll, amely a fiskus-mohóságot valamelyest mérsékelné. Az illetékes miniszterelnök-helyettes kijelentette: az adózás nem képezheti vita tárgyát a kormány és az állampolgárok között. Ha demokráciában éltünk volna, az illetékes miniszterelnök-helyettesnek igen gyorsan be kellett volna adnia a lemondását. De minthogy nem demokráciában éltünk, határtalan nálunk az adóztatási étvágy. Megadóztatják az adót is.
Például: a társadalombiztosítási járulék. Beletartozik az adóalapba, noha levonják, a dolgozó nem is látja, majd, mint nyugdíjat, újra csak besorolják az adóalapba. Akkor is, ha netán többletmunkát vállal a nyugdíjas.
Megadóztatják nálunk a mínuszkamatot is. Magasabb az inflációs ráta, mint bármely kamatláb, a betétek tehát vásárlóértéküket sem őrzik meg, a kamatuk mínuszérték - de azt is pluszban adóztatják. (Megtéríti a bank, de a hitelre szorulók amúgy is súlyos terheit növeli a kamatadó.)

Mi vezettük be Európában elsőnek a családi pótlék rendszerét, mely lényegileg megszűnt most azáltal, hogy a pótléknál is jóval több a drágulás meg a gyerekadó. Jogi képtelenségek árán azt a jövedelemrészt is adóztatva, amely nem a keresőt illeti, hanem - peresíthetően! – a családbeli eltartottakat.
A Nagycsaládosok Országos Egyesülete segélykiáltásában olvasom: „A társadalom s vele a gazdaság önfelszámolásához vezethet az a politika, amely a gyermekes családok felét, a gyermekeknek legalább a kétharmadát a létminimum szintje alá kényszeríti, amely rövidlátó módon intézkedéseivel egyre sorvasztja a családok gyermekvállalási lehetőségeit."
A képviselőket - kiket képviseltek? ? - nem hatotta meg a segélykiáltás. Az országgyűlés REFORM (!!) ad hoc bizottsága, miközben a nyugdíjasok számára 120 ezer forintig adómentességet javasolt (igazán nem irigylem), a gyermekek dolgában úgy döntött, hogy az igen zsugorin kiszámolt 36 ezer forintos évi létminimumukat továbbra is keményen meg kell adóztatni!
Erre már belém sül a szó, átadom József Attilának:

Az erőszak bűvöletében.
mit bánja sok törvényhozó,
Hogy mint pusztul el szép fajunk!