Hadszíntér

EMANCIPÁCIÓ

Külön részletes okfejtést érdemelne, de nem tartozik olyan szorosan a tárgyhoz: a feminizmus genezise.
Hogyan kap főszerepet mind szélesebb társadalmi rétegekben a termelőegység-család felbomlásával a munkabér; hogyan változik ezzel együtt a nemek közötti családbeli munkamegosztás; hogyan idegenedik el a munkabér attól az eredeti funkciójától, hogy nem személy szerint csupán a bérmunkást, hanem a bérmunkás családját is illeti, minthogy az élet teljes körű „újratermelését" fedeznie kell; hogyan kerül mindezek következtében függő, majd egyre inkább kiszolgáltatott helyzetbe a nő, mindenekelőtt a bérért-fizetésért dolgozók háztartásában; hogyan erősödik a törekvés a női munkavállalásra, mint a személyes önállóság-függetlenség valamelyes biztosítékára; hogyan értékelődik le mindezek nyomán az anyai státus, a háztartási munka, a családi összetartozás; hogyan társul mindezekhez - nyilván joggal - az ébredő közéleti becsvágy... stb.
Vívmánynak, a női jogok kiterjesztésének álcázta magát a női emancipáció, felkínálva a lehetőséget, hogy a nők a családból - a konyhából, a babaszobából - kivonulhassanak, és az önálló keresők közé a termelésbe s a korlátlan lehetőségekkel csábító közéletbe bevonulhassanak. A nőmozgalom az elidegenedés tüneteit igyekezett gyógykezelni, s a társadalmi lét alaptörvényét, az élet átörökítését fertőző gócokat még táplálta is, növelve a munkamegosztás, a jövedelemelosztás torzulásait. Így az emancipáció adta lehetőségekből történelmi pillanatok alatt szükségszerűségek alakultak ki, majd egyre inkább kényszerűségek; egy közvélemény-kutatás elemzésében olvasom: „Ma Magyarországon a bérezési, szociálpolitikai (és számos más intézményesült, pl. a jog-) rendszer az úgynevezett kétkeresős családokra, háztartásokra építkezik, s így a munkavállalás a nők számára nem ’választott alternatíva', hanem kényszerűség." Ráadásul megmaradt a nők történelmi terhe: a konyha és a babaszoba is.
Minden érték forrását, az életet, alárendelte ez az emancipáció olykor nagyon vonzó, de alacsonyabb rendű értékeknek. A célértéket (az élet, az élet minősége, átörökítése) alárendelte az eszközértéknek (termelőmunka, jövedelem, fogyasztás stb.).
Általános szóhasználattá vált a nőmozgalomban a házasság, a szülés jelzőjeként: iga, rabiga, rabszolgaság. „Isten büntette a nőket a szülés és a terhesség átkával!" - hirdették angol feministák. Amerikaiak nyilvánosan elégetik a melltartókat, harcot hirdetnek a feleségtartásdíj eltörléséért, és követelik a közös WC-t a férfiakkal - az egyenjogúság nevében. Francia nőmozgalmárok megakadályozzák, hogy a háromgyerekes anyák állami fizetést és nyugdíjat kapjanak, éspedig azon az alapon, hogy „ellentétes az egyenjogúság elvével, a nőket a háztartás rabszolgájává tenné, megfosztaná őket az életben a választási lehetőségektől". Firestone pokolba kívánja a „fogamzás igáját", s az emberi jövőt a művi magzatkihordás kifejlesztendő technológiájára bízza, más emancipátorok attól várják a „végleges megoldást", ha a férfiak szülhetnek, hiszen a méhen kívüli terhességet a tudomány előbb-utóbb lehetővé fogja tenni...
Minden tekintetben ez idő szerint csak a leszbikus feminista független a férfiaktól, igazában ők a feminizmus „fundamentalistái" (lásd pl. Martha Shelly): nem „házicseléd", mentesül a terhességtől, a fájdalmas szüléstől, a gyermeknevelés „robotjától"; nem kell elviselnie „sietős és idétlen nemi érintkezéseket", tehát a szerelem sem szolgáltatja ki a férfiaknak, minthogy megkaphatja nőktől is. S ugyanilyen független a férfiaktól a szexben, minthogy egyedüli üdvözítője a klitorális orgazmus. „A férfiak nemcsak fő ellenségei a nőknek, de a férfiak nélküli világ sokkal harmonikusabb volna a mostaninál" - vallják a radikális leszbikusok.
Pontosítom a jelszót: a „férfiak nélküli világ" egyben anya nélküli világ is. Minden létező feminista irányzatban - a történelmiekben is - alkati elem a tiltakozás az anyaság ellen, többnyire álcázva. Ilyenformán a női emancipációt a nőmozgalomban eluralkodó feminizmus -kurtizánfeminizmus, úriasszony-feminizmus - az anyaság ellenében szervezte, s így a társadalom létérdekei ellenében is.
Talán a nők ellenében még inkább, mint a férfiak ellenében. A Süddeutsche Zeitung írja: „Rövidebb életűek a dolgozó nők... Az állásban lévő férjes asszonyok átlagos élettartama hét-nyolc évvel rövidebb, mint a férfiaké... 1970-ben a kereső asszonyok átlagos élettartama 68,5 év volt. Az ugyancsak kereső foglalkozású férfiak viszont átlag 75,9 éves kort értek meg. A félnapos vagy egyéb töredék foglalkozásban dolgozó asszonyok átlagéletkora aránylag magas volt: 77,5 év. Tetemesen megnövekedett... a korai rokkantság..."
Hazai példa az elnyomorított emancipációra: a Népszabadságban egy feminista hangvételű cikk szóvá teszi: alacsonyabb társadalmi megbecsüléssel, kisebb keresettel járó munkára szorulnak a nők, hátrányuk a bérszínvonalban még mindig 10-15 százalék. „Ezt bizonyítja például, hogy a nehéziparban - a híradás és a vákuumtechnika kivételével - kisebb a munkásnők aránya, mint az összes foglalkoztatottak között." - Tehát pusztán az „egyenjogúság" okán szaporítsuk a női öntőket, olvasztárokat? Ráadásul - fejtegeti a cikkíró - nehéz kolonc az emancipált nőnek a család, a családi szerepkörrel kapcsolatos terhek. „Ezek, jól tudjuk, nemcsak közéleti tevékenységüket gátolják, de hátráltatják ma még a tehetséges lányok, asszonyok érvényesülését szakmájukban, választott hivatásukban is."
Van receptje a hagyományos családi teher könnyítésére is a Népszabadságnak: egy másik cikkben javasolja „a hetes bölcsőde létesítését, ami azt jelenti, hogy az anya a hét végéig a bölcsődében hagyhatja a kicsit".
Az anyaság rangfosztását szívósan gyakorolja a feminista emancipáció. Az Intellectual Digestből idézi a Magyarország: „Húsz év múlva az anyák csak a sok foglalkozási csoport egyikét képezik majd az Egyesült Államokban." „... Ha el nem vesszük a nőktől az anyaszerepet, és nem adunk nekik valami mást helyette, belefulladunk a gyermektúltermelésbe. Elkerülhetetlenné vált az anyaság ősi, köztiszteletben álló hivatásának társadalmi degradálódása, a nők áttérése más foglalkozásokra. A nőknek - akár akarják, akár nem - ,fel kell szabadulniok', hogy más munkában találjanak önmegvalósításra." „... Az anya hivatását nem fogja több nő választani, mint ahány férfi ma a mérnöki pályát választja."
Szinte megmagyarázhatatlan, hogy valamely mánia igézetében milyen kritikátlan elbambulásra képes sok - máskülönben értelemmel bíró - ember.
Ott tartunk, a fogalomzavar lepedéke mindent elborít.
Nézem egy friss keletű közvélemény-kutatás kérdőívén ama „kijelentések" listáját, ezekről nyilatkozik a kérdezett: egyetért? nem ért egyet? Tessék figyelni a fogalmazásra (kiemelés F. Gy.)
„Csak az a gyermek kap igazán jó nevelést, akinek az anyja otthon van, nem dolgozik."
„Igazuk van a nőknek, ha nem akarnak otthon maradni, ha emberek közt akarnak lenni."
„A nők is szeretnének hasznosan élni, szakképzettségüknek megfelelő munkát végezni."
„Nevelési szempontból jó, ha a gyerek azt látja: az anyja is dolgozik, hasznos munkát végez."
„A női egyenjogúság nem azon múlik, hogy egy nő dolgozik-e, vagy a gyerekeit neveli otthon." Stb. stb.
Átlátszó, bárgyú manipuláció, rikolt a kérdésekből a sugalmazott válasz is. Joggal sérti a „nem dolgozó nő" minősítés a háziasszonyanyákat, noha ép ésszel senki sem alkalmazhatná rájuk a „nem dolgozó" jelzőt, mégis sértő, hiszen a fogalomzavarban tovább tenyészik, íme, egy sarja: „a nők is szeretnének hasznosan élni". Értsd: ha élethosszig kapucédulákat állít ki egy pártbizottsági portán, az hasznos életnek számít, ha megszül és tisztességgel fölnevel három-négy-öt gyereket, az haszontalannak. És hiába mutatnák ki értelmes közgazdászok, hogy a háziasszony mindennapos gyermeknevelő, öreg szülőket ellátó, betegápoló, otthont teremtő, a családot összetartó, a családi életet rátermetten szervező, a háztartásban okosan gazdálkodó, a házban és a ház körül rendet tartó, netán pénzben is jövedelmező háztáji stb. munkáját mennyivel nagyobb költségekkel is többnyire lényegesen rosszabb minőségben helyettesítheti a társadalom, s ugyanígy hiába mutatnák ki írók, pszichológusok, családszociológusok, hogy a családot szeretettel összetartó anyát, feleséget pedig semmilyen költséggel, semmilyen minőségben a társadalom nem helyettesítheti - ki figyel az érvekre? Ki törődik olyan érvekkel, tényekkel, igazságokkal, amelyek ellentmondanak „beállítódásának", a beléje programozott „újnak", „modernnek", „haladónak", „emberhez egyedül méltónak" - mindannak, ami a kiglancolt, hazug értékrendet kialakította. A mindent elöntő fogalomzavar káoszát a vagy-vagy hamis szélsőségei uralják: vagy „vissza a fakanálhoz", vagy minél távolabb fakanáltól, háztartástól, gyermekneveléstől - magától az otthontól, a családtól is.
Tehát - a beállítódás?
Természetesen a hosszú idő óta átalakuló munkamegosztás a nemek között, a nők beáramlása a családon túli termelőmunkába, a közéletbe folyamatosan áthangolja az életszemléletet, a világnézetet, az életeszményt, az életstílust - jobb szó híján: a beállítódást. És itt nem csupán arról van szó, hogy női nemzedékek nevelkedtek abban a szilárd hitben, hogy életcéljukat a „fakanáltól", a „babaszobától" minél távolabb kell keresniük. Ezzel a tagadással együtt az igenlésben tömegekre ható új becsvágy sarjadt: az emancipált nők többsége igenis a közéletben igyekszik szerepet vállalni, rangot, érdemet, megbecsülést, hírnevet szerezni. S erre ma kétségkívül nagyobb az esélye az élethosszig kapucédulákat író nőnek is, mint a legnagyszerűbb hat gyereket szülő-nevelő anyának, a legnagyszerűbb háziasszonynak.
Ottó Weininger ítélete már a kezdet kezdetén nagyon szigorú a feminista vezérlésű női emancipációról: "Végtelenül sok van a ,nőmozgalomban', ami nem egyéb, mint az anyaságból a prostitúcióba való átvágyás; egészében e mozgalom inkább ringyóemancipáció, mint nőemancipáció, és igazi eredményei szerint mindenekelőtt: a nő kokottszerű elemeinek bátrabb előtérbe lépése."
Több mint évszázaddal később, csak a hetvenes években komorlik fel ennek a megnyomorított emancipációnak a csődje. Egy közvélemény-kutatás szerint „a voluntarista emancipáció, amely a nők biológiai sajátosságait, valamint a családi életben és a gyermeknevelésben betöltött szerepét háttérbe szorította, s az egyenjogúságot, mint a férfiakkal minden tekintetben ’egyformaságot' értelmezte, a közgondolkozásban inkább ellenérzést keltett, meglehetősen ellentmondásossá téve az egyenjogúság fogalmát s lassítva annak elfogadását."
A hetvenes évek egy másik, hazai közvélemény-kutatása szerint már a megkérdezettek kétharmada úgy vélte, hogy a kisgyermekes anyák „ne dolgozzanak", és csupán három százalék fogadta el ezt a véleménymintát: „a nők egyenjogúságát az biztosítja, ha munkaviszonyban állnak". S a megkérdezettek többsége amellett szavazott: „jó volna, ha az anyák a gyes után is otthon maradhatnának a gyermekeikkel".
Rádióhír (SZER) a nyolcvanas évek elejéről: egy felmérés szerint az USA-ban az egyetemista lányok 80 százaléka a szakmabeli karrier helyett a gyermeket, a családot választja. A diploma és a legmagasabb képesítés megszerzése után férjhez akarnak menni, gyermeket akarnak. Sőt: ők akarják nevelni is a gyermeküket legalább nyolcéves koráig.
SZER, a nyolcvanas évek közepén: az angol feminizmus egyik-másik élharcosa a tablettakorszak fejleményei, az eluralkodó promiszkuitás láttán visszakozik: hitet tesz a gyermekvállalás mellett, sőt helyeslően említi a házasság előtti önmegtartóztatást, szüzességet.
A Hírháttérben mondja egy többgyerekes mama, Bányainé: - Gyesen szeretünk-e otthon lenni? Szeretünk-e anyák lenni?... Itt az alapvető probléma az, hogy a társadalom az egyenjogúság elvén a nőket férfinak neveli. És bizony nagyon keservesen meg kellett küszködnöm személy szerint nekem is azért, hogy nővé váljak, miután huszonhárom éves koromig férfinak nevelt a társadalom...
B. Gáspár Judit, F. Várkonyi Zsuzsa tanulmányából: „Bebocsátást nyertünk egy férfivilágba, melyhez több-kevesebb sikerrel asszimilálódtunk. Lassan egy évszázada bizonyítjuk (néha lenyűgöző sikerekkel) és bizonygatjuk - tiszteletre méltó vagy taszító - fogcsikorgatással, hogy vagyunk olyan jó férfiak, mint ők." „Vajon miért nem hozta meg számunkra ez a helyzet azt a megnyugvást, melyben anyáink még biztosként reménykedtek? Miért vagyunk mi, emancipált nők, még mindig olyan sértődékenyek és szenvedélyesen harcosok a legkisebb vélt vagy valós különbség láttán? Miért vagyunk magánemberként is egyre zaklatottabbak, neurotikusabbak (boldogtalanabbak?) - mi és szeretteink egyaránt?" Ezek szerint „... sem biológiailag, sem gazdaságilag, politikailag nincs biztosítva boldogságunk élettársaink boldogsága ellenére vagy anélkül". Végkövetkeztetésül a szerzők úgy vélik: „Az újkor emberének végtelen gőgje, mely elhitette velünk, hogy a természet korlátlanul leigázható, második természetünk pedig tetszés szerint átalakítható, az általános ökológiai válság részeként a humán ökológiai katasztrófák árnyékát is a fejünkre hozta. Mert amit társadalmi szükségszerűségnek, sőt szabadságnak hittünk, az nem feltétlenül békíthető össze a természetivel."
Regős Éva írja: „A társadalom kétnemű. Törvények adta lehetőségeink rendeletek szabályozta jogaink biztosítják nyugalmunkat. Segítségükkel kizsigerelhetjük a férfit, zsarolhatjuk, bombázhatjuk, letarolhatjuk És nekünk ez is kevés. Már ugyanannyit iszunk, mint ők (vagy többet) ugyanannyit cigarettázunk, mint ők (vagy többet). És bár a munkahelyünkön is ugyanannyit vagyunk, mint ők, tegyük a szívünkre a kezünket a férfiak sem angyalok... ám nekünk van több magán-elintéznivalónk munkaidőben. Telefon a fodrásznak, kozmetikusnak, varrónőnek, nagymamának, kávéfőzés, körömlakkozás, egyebek. Mert dolgozó nők vagyunk, és minderre csak a munkahelyünkön jut időnk. A gyerek a mienk, az anyák mi vagyunk, de a fontos politikai, gazdasági, tudományos, diplomáciai, tömegtájékoztatási döntéseket is mi szeretnénk hozni. Helyet kérünk a világban, de - igen szerencsétlenül - a férfiak helyét is. Nagyon rá fogunk fizetni..."
Pedig első rápillantásra milyen egyszerűnek és igazságosnak tetszik a nyugatnémet nőmozgalom jelmondata: „Követeljük a munka világának felét, a férfiak viszont a családi teendők felét vegyék el tőlünk!" - Tömény sületlenség; sosem volt ilyen uniszex munkamegosztás a nemek közt, sosem is lesz ilyen. Nem azért mondom, hogy a női önérzetet sértsem, de ha belegondolunk, az elmúlt néhány tízezer évben a férfiakra háruló feladatok, kötelezettségek ellátása - tisztességes ellátása - valóban jóval több erőfeszítéssel, életveszedelemmel, kockázattal járt. Nyilván erősebb testalkatuk okán.
Kezdettől fogva. Mert a barlangkor sok tízezer éve folyamán is a férfiak markolták meg a bunkót, és verték agyon egymást, amikor a lakályos barlang, a saját vadászterület vagy éppen a nők birtoklásáért megküzdöttek. Ugyanígy férfimunka volt a barlanglakók létalapja, a vadászat; az idő tájt sokkal kevésbé szórakoztató, mint kockázatos.
Nem erkölcsi megfontolás, nem holmi lovagias gesztus, hanem a létszükség alakította ki a nemek közt ezt a szerepmegosztást: a férfi dolga, hogy gondoskodjék a nagycsaládjához tartozó nők, gyerekek létfeltételeiről élete árán is; védje meg őket a természet vak erőivel, a vadállatokkal, a vademberekkel szemben. Ő az erősebb. Álljon jót értük életével - ez a szerep jutott neki.
Későbben is, a történelem folyamán, ez a szerepmegosztás alig változott. Háborúban a férfi része az öldöklés, egymás ritkítása, békében a munka neheze.
Ehhez képest szerzett rangot is a férfi a társadalomban, a közéletben, a politikában. Noha ez a rang nem volt úgy férfitestre szabva, mint a kardpárbaj, a szuronyroham vagy az arató, a zsákoló, a bányász nehéz munkája. Nőágra szálló jogar, várbirtok, főuraság sosem ismert el ilyen férfirangot, majd a tőkevagyon, a bankbetét, amelynek ennyire sincs nemi vonzata, kezdte végképp hatályon kívül helyezni.
Igaz, megváltoztak időközben a körülmények, a feltételek is. A háztartáson kívül végzett munkából - a bérmunkából - mind nagyobb terheket hárított át a társadalom a nőkre, olykor a nehezéből, bizony. A technikai fejlődés lerombolta - ezt már múlt időben mondhatom - a férfierő nimbuszát; a gépesítés, az automatika, az elektronika korában a nő majd minden poszton helyettesítheti a férfit. Sőt a korszerű haditechnika korában hovatovább az öldöklésben is helyettesíthetné, csakhogy erről a szakmáról mielőbb le kell mondania az emberiségnek, ha tovább akar élni.
Íme, a történelem, a haladás rangfosztotta a férfierőt.
Nem azért mondom, hogy a férfiúi önérzetet sértsem, de az eddigi kétségtelen főszerepre a jelek szerint a férfiaknak nincs tovább esélyük.
Sőt. Meglehet, az elkövetkező századokban - ha egyáltalán elkövetkeznek ezek a századok - megcserélődik az eddigi szerepmegosztás: a nők felelőssége, feladatai, kötelezettségei a társadalmi létezésben-fennmaradásban a férfiak fölé nőnek. Tetszik, nem tetszik, férfitársaim, egy bizonyos, végképp el nem hanyagolható szempontból övéké lesz a főszerep.
Oly igen kitisztul a képlet, mint a történelemben soha idáig: a nő a célérték - az élet - főgondnoka, a férfi az eszközérték - a korszerű létfeltételek-nyújtásában felelős. A nő eszerint a jövőnek elkötelezett, a férfi inkább a mának... Ám hogy el ne bízza magát ez a kategorikusan rendszerező ráció, érdemes megjegyezni: marad azért annyi irracionalizmus e témakörben, amennyi bármikor összekutyulhatja a katonás szerepmegosztást. Gondoljunk csak arra: a jövőnek elkötelezett nő, a jövő főgondnoka, milyen örökölt, jól fejlett érzékkel eligazodik a napi szükségleteknél mindig kevesebb lehetőség labirintusában, a férfi viszont, a mai napok főfelelőse, olyan szívesen tekinget a jövőbe, hogy szinte nem is a mában él...
Maradok a hazai realitásoknál: az értetlen, korlátolt, családtipró politika a legszebb békeidőben is árthat annyit, mint egy pusztító, modern háború. Mit sem tud arról egyelőre a magyar társadalom, hogy a jövőjét tette kockára. Annyira nem, hogy a mindenfelől záporozó környezeti hatásokból ítélve ez idő szerint nem is igen anyaságra neveli a lányait. S nem apaságra a fiait.
Pedig a nemek szerepmegosztása, ha szükségképpen változik, csakis az anyaság javára változhat értelmesen.
Mondhatnám: idáig is ez volt a norma: a férfierő a vad természettel küzdve is, a gerincroppantó nehéz munkákban is, a háborúskodásban, a véráldozatokban, az életveszedelmek vállalásában is annyiban kapott igazolást a történelemtől, amennyiben az életet, a fennmaradást szolgálta. Közvetett módon a vállalt halállal is: az egyetemes életet.
Ha ezek a férfira szabott próbatételek - reméljük, javarészt - elavulnak, az élet közvetlenebb szolgálata kerül előtérbe, leginkább a minőség: tartalmasan, jó közérzettel, értelmesen élni, felelősséggel gondozni minden érték átörökítését a jövőnek. S ebben a már felrajzolódó, új történelmi menetrendben, közvetlen férfisegédlettel most már a nevelésé, az anyaságé szinte a főszerep.
Csak az a társadalom, amely ezt megérti, csak az veheti birtokába a jövőt.