AZ ÖNIGAZOLÁS MESTERSÉGE

Az ember nem élhet s legkivált nem cselekedhet ideológiák nélkül. Kell az ideológia a rablógyilkosnak is. Természetesen minden létező élősködési forma, sőt a társadalmi önpusztítás, önsorsrontás, kannibalizmus is kitermeli a maga önigazoló ideológiáit. Naponta találkozunk efféle ideológiákkal, de az korántsem nyilvánvaló, milyen érdekeltséget képviselnek, s hogyan kapcsolódnak be a társadalom önpusztításaiba.
Csak mutatóban s jellemzésül néhány ilyen téveszme:
A gép helyettesíti az embert.
Évtizedek óta mindenfelől szívósan záporozik valamilyen fogalmazásában ez a tétel, mégis elkerülhetetlen igazságokat megillető viszolygással fejti ki az Akadémia népesedési vitájának bevezető előadásában Kulcsár Kálmán: „...Teljességgel félreértettnek látom a kérdés olyan kezelését, mintha pl. a termékenység csökkenésében az lenne az alapprobléma, hogy ,ki tart majd el bennünket'. A technika növekedésével... nem a munkaerőhiány tűnik problémának hosszú távon, hanem a munkaerő-felesleg, ezért látszik egyetlen megoldásnak... a munkaidő radikális csökkentése. A gazdaság hatékonyságának növelése tehát egyaránt segíthet hozzá a termelékenység növekedéséhez és a már mindenképpen látható, a kialakuló, csökkent munkaerőbázis technikával való pótlásához is."
Így véli tehát a szakma, nem is vitatható, hogy a legmagasabb szinten.
Tökéletesen rímel rá Barta Barnabásnak, a KSH elnökhelyettesének a fejtegetése: „...A lassú, kisebb népességcsökkenésnek lehetnek bizonyos előnyei is. A gyermekek létszámának csökkenése nemcsak a népesség elöregedésével jár együtt, hanem azzal is, hogy könnyebbé válik az iskoláztatás, későbbre tolódik a pályakezdés... Ugyanakkor a felszabaduló pénzösszegek lehetőséget nyújtanak az idősek jobb és differenciáltabb ellátására... Egy idő múltán meg fog csappanni ugyan a munkaképes korosztály létszáma, de gyorsabb iramú technikai fejlődés esetén az ipari, mezőgazdasági termelés is kevesebb munkáskezet követel... A népesség lassú csökkenése - önmagában - nem jelent ,nemzethalált', de jelentheti az élet minőségének javulását..."
Noha az efféle okfejtés a több évtizedes eltájolás után az evidencia erejével hat, megkockáztatom az ellenvetést: annyira nem igaz, hogy épp az ellenkezője a valószínű.
Kiindulok mégis abból: tegyük fel, hogy az okfejtéseknek van igazuk, a technika, az automatika, a műszaki fejlődés helyettesíti az élőmunkát, az emberi munkaerőt. Általánosan, társadalmi méretben.
Soha jobb muníció a kannibálteóriának!
A fogyó utánpótlás, a népesség csökkenése, elvénülése akár kívánatos céllá magasztosulhat, ha a technika fejlesztésével helyettesíthető az emberi munka. Ha tehát kellő műszaki fejlődés esetén az élőmunkabázis szűkülése nem csökkenti az életszínvonalat, ha tehát ilyesformán a fogyatkozó utánpótlás sem veti fel azt a kérdést: „ki tart majd el bennünket?", akkor igenis ésszerű és jogos - bár nem etikus -, ha utódainkat beiktatjuk az étrendünkbe.
Hatalmasan megnőtt a társadalmakra háruló alsó eltartási teher: a gyermekek, a serdülők nevelése, oktatása, a pályakezdés megalapozása - mindez a kor színvonalán - sokszorosa a régebbi korok hasonló terheinek. Ha kevesebb a gyerek, éppen hogy az öregek járnak jól -kitérek még rá -: „a felszabaduló pénzösszegek lehetőséget nyújtanak az idősek jobb és differenciáltabb ellátására".
A nacionalisták persze abban a tévhitben élnek, hogy „szörnyű csorba esnék az emberiségen, ha az ő fajtájuk hiányoznék belőle...", de ez az idejétmúlt, őskori elfogultság mégsem lehet ma már egy korszerű, felvilágosult, modern politika vezérfonala stb....
Ha tehát ez a tétel igaz, „a gép helyettesíti az embert", egyben racionális igazolása a népesség fogyásának, elvénülésének, pusztulásának, s úgy tetszik, csak az őskori nemzeti elfogultság irracionalitása ellenezhetné. Akár az emberi történelem fő törvényei közé iktathatnánk: az atomkori technika, automatika megfelelője: a fogyó társadalom.
Csak hát a tétel semmivel sem igazolható. Az ellenkezője viszont annál inkább.
Naisbitt írja a Megatrendek-ben: „A robottechnika területén a japánok messze előttünk járnak. Japánban a robotok építik a robotokat. A Jamazaki szerszámgépüzemben az éjszakai műszakban csupán robotok dolgoznak, egyetlen éjszakai felügyelővel... A jó minőségű robotok, amelyek ára 50 ezer dollár, naponta két műszakban képesek dolgozni nyolc éven keresztül. Az összes költség egy órára vetítve kb. 5 dollár, ami jóval kevesebb, mint az autóipari dolgozók javadalmakkal együtt számított 25 dolláros órabére."
Jó pár évvel ezelőtt az Observer is írt erről: Japánban működik a világon a legtöbb robot. Ugyanakkor japán közgazdászok munkaerőhiányról panaszkodtak a magyar televízióban.
No de hát mi van azzal a tömérdek japánnal, akit helyettesített a robottechnika? Hová tűntek? Disszidáltak?
Ha valahol, hát Japánban gyorsan fejlődött a technika; a fejlődés iramában az Observer szerint a nagyobb országok közt Japán vezet: 20 év alatt huszonötszörösére nőtt a termelékenység, s a legutóbbi években 8,3%-os volt a növekedés aránya. No de mi lett azzal a rengeteg japánnal, akit húsz év óta felváltott a gép?
Utánanéztem, s kiderült: tízmillióval nőtt azóta a foglalkoztatottak száma.
A második helyre az Observer az USA-t sorolta a fejlődés iramában. Itt 4,3%-os évente a termelékenység növekedése, s húsz esztendő alatt, a hatvanas és a nyolcvanas évek között, a foglalkoztatottak száma egyharmadával, azaz harmincmillióval nőtt.
Mindezen tényekkel szemben, kellő felületességgel, tudnám azért bizonyítani, hogy a gép helyettesíti az embert. Minthogy valóban helyettesít embereket, kézierőt, munkaerőt a gép, még jobb hatásfokkal az automatika. Közérthető példa: hasonlítsuk össze a kézi aratást a gépi aratással. Nem is csak többtucatnyi kaszás, marokszedő munkáját végzi el a kombájn, hiszen a hordáshoz, a csépléshez is seregnyi munkásra volt szükség. Elértéktelenedett tehát azoknak a munkája, akiket a gép helyettesített, nincs a továbbiakban rájuk szükség aratáshoz - ebből a részigazságból sarjadnak azután a tévhitek, a kártékony ostobaságok. A vállrándító, vaksi közöny: nincs vész, ha fogyunk, majd a gép helyettesíti az embert.
Szó se róla, fogyunk, elégtelen az utánpótlás. Itt volna az ideje, hogy azok is elgondolkozzanak, akik szerint nincs vész, ha fogyunk. Sehol a világon nincs ehhez hasonló, soha nem is volt ehhez hasonló, sehol nem jött létre - békében - harminchárom éves - harmadszázados! - demográfiai hullámvölgy.
S ebben a vészhelyzetben még hangosabbra kapcsolt az öngyilkos balhit: Minek ide gyerek, így is sokan vagyunk, nyakunkon a munkanélküliség!
Varga Domokos rádiójegyzetére (1988) azt írja egy gyulai asszony: „...A kormánynak egy nagyon helytelen, meggondolatlan rendelete volt, amikor elindította az erőltetett szülést. Ennek most itt a súlyos következménye: a demográfiai robbanás, a zsúfolt iskolák, a munkanélküliség... s hogy most ide jutott a gazdaság... Bangladesi akarnak? Még nagyobb nyomort?..."
Világutolsók vagyunk az utánpótlásban, s íme, vannak, akiknek már ez is „demográfiai robbanás". Véreim, magyar kannibálok! Olyannyira sikerült elhitetni, hogy a gép helyettesítheti az embert, hogy némelyek szerint gyerekre nincs is szükség, egészséges népre, nemzetre sincs szükség - majd a gép helyettesíti...

A „négy kis tigrisnek" - Dél-Korea, Tajvan, Hongkong, Szingapúr -már külön irodalma van a világsajtóban, hovatovább a közgazdasági szakirodalomban is. A gyors gazdasági fejlődés rekorderei ők, még Japánt is lekörözték. Találkozhattunk velük a képernyőn, láthattuk pl. Szingapúrt, micsoda világváros, a világkereskedelem egyik központja - no de honnan indultak ezek a „kis tigrisek"? Szingapúr területén mindössze 150 halász élt, amikor bekapcsolódott a világ vérkeringésébe, 20-30 évvel ezelőtt még sértőnek tartotta volna a magunkforma európai ország, ha ezekkel az elmaradott ázsiai államocskákkal hasonlítjuk össze, a nyolcvanas évek végén a szingapúri kereskedelem már évi 60 milliárd dollárt forgalmaz, s a kikötője kiszolgál évi 30 ezer hajót.
Mit írna vajon a gyulai asszony, ha ismerné a „négy kis tigris" születési számait? (Dél-Koreában a most munkába lépő korosztály aránya a mi sokat emlegetett Ratkó-korosztályunknak csaknem a kétszerese és a nálunk most születőknek mintegy három és félszerese.)
Lássunk csudát: a fiatalság igen bőven áradó utánpótlása is kevés. A Newsweek a szorongató munkaerőhiányról ír, s a fel-fellobbanó vitáról: mennyi vendégmunkást fogadhatnak be az államrend, a függetlenség veszélyeztetése nélkül. Szingapúrban több mint százezer külföldinek van rövid lejáratú vízuma. Tajvanra mintegy ötvenezren jutottak be turistaútlevéllel, munkára áhítozók; Hongkongban csupán filippínó szobalányok 35 ezren vannak, az építő- és textiliparban mintegy százezer munkás hiányzik.
A munkaerőhiány ugyan fékezi valamelyest a fejlesztést, de a „kis tigrisek" gazdasági növekedése 1987-ben így is elérte a 14%-ot.
Summa summarum: mindannak épp a fordítottja igaz, amit a szakbarbár csőlátás annyit bizonygatott, s amit - úgy tetszik - sikerült a hazai közvélemény jelentős részével megetetni. A gépesítés, az automatizálás dehogyis teszi fölöslegessé, dehogyis értékteleníti el a munkaerőt (a foglalkoztatott élőmunkát) a jól szervezett, korszerű gazdaságban! Épp az igazolódik, ami végképp nem újság: az élőmunka minden érték forrása, s minél nagyobb az aránya a társadalomban, annál magasabb életszínvonalat adhat.
Visszatérve az előbbi példához: az az ötven ember, akit a kombájn helyettesít, nem a legyet csapkodja a lába szárán, hanem más területen foglalkoztatják, ahol ő is a kézi aratás ötvenszeres hatékonyságával dolgozik majd. Azaz nemhogy elértéktelenedne az élőmunka a gépesítéssel, hanem épp fordítva: mindenki jóval többet teljesít, termel, sokkal-sokkal több használati értéket állít elő, s utolérhetetlenül gyors fejlődéssel behozhatatlan előnyökhöz jutnak azok az országok, ahol minél bőségesebb utánpótlást tudnak korszerűen, hatékonyan, jó szervezéssel foglalkoztatni.
Lásd a „kis tigriseket".
Lásd Japánt, az Egyesült Államokat.
Legalábbis egyelőre ez a törvény. Dehogyis pótolhatják géppel, technikával az embert. A bő utánpótlást, nagyszámú fiatalságot munkába állító - tehát korántsem a gátlástalanul szaporodó -, korszerűen gazdálkodó társadalmak fejlődnek leggyorsabban, s az elöregedők elmaradnak, feltorlódnak bennük a mindenfajta feszültségek, egymást
éri a válság.
Csak a társadalmilag szükségtelen munkaerőt helyettesítheti a gép. Ma már ez pontosabb így: a világtársadalmilag szükségtelent helyettesítheti. Az egységesülő világpiaccal a háttérben ma már egyre inkább ez a törvény. Az elmaradott országban az „elmaradott" jelző arra utal, hogy a rendelkezésre álló élőmunka megszervezése, hasznosítása igen-igen messze elmarad a világviszonylatban érvényesülő, korszerű normáktól.
Ám ez az elmaradás nem lesz sokáig érvényes. Példa rá a „kis tigrisek" szédületesen gyors fejlődése. Nem nehéz belátni, hogy a világ gazdasági-hatalmi szerkezete is átalakulóban.
„A harmadik világ ipari haladásának hajtómotorja az egyre szaporodó munkaerő, amely jóformán mamutméretű az iparosodott világ munkaerőlétszámához viszonyítva. Az Egyesült Államokban végrehajtott népszámlálás becslései értelmében az iparosodott országokban (a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet tagországaiban) a munkaerő 2000-re mindössze tíz százalékkal fog növekedni. Ázsiában és a csendes-óceáni térségben megdöbbentő arányban, 55%-kal nő a munkaerő, Latin-Amerikában és Afrikában a dolgozói létszám hihetetlen mértékben, 80%-kal fog emelkedni" (Naisbitt).
„Nem kell az öregeket eltartani.''
Már nem is tudom, hány lapban, már nem is tudom, hányadik glosszaíró háborog, pl. a Népszabadságban: keveset kap a nyugdíjas, „hát hogyne sértené, ha eltartottnak nevezik". „Milyen meggondolás alapján merik őt eltartottnak nevezni?" „Mire való ennek a sértő - és hazug - szónak az állandó használata? Önérzetet sért, kedélyt ront, amellett hogy igazságtalan és pontatlan."
Egy levélíró is, ugyancsak a Népszabadságban: „A nyugdíjas nem eltartott", hivatkozik Kulcsár Kálmánra, aki nyilatkozatában kifejtette, hogy „a nyugdíjas nem eltartott".
Abban a fogalomzavarban gyökereznek a sértődések és tiltakozások, amely az eltartásra tett hangsúly miatt támad, minthogy nem tesz különbséget a kegyelemből, illetve a kötelességből eltartottak között. A szó igenis nem sértő, nem hazug, nem igazságtalan és nem pontatlan, a kötelező eltartás igenis megilleti a még nem dolgozókat ugyanúgy, mint a már nem dolgozókat a család részéről is, a társadalom részéről is. S hogy ez nem hazug és pontatlan kifejezés, azt akárhány demográfiai dokumentumból bizonyíthatnám. Csak kapásból:
A Demográfia (87/2-3.) közli a Regionális népesedési értekezlet dokumentumát, mely a 27. pontjában végig „az időskorú eltartottak arányának növekedésével", az „eltartottsági arányok" problémáival foglalkozik. Az értekezlet jegyzőkönyvének 15. pontja megállapítja: „az eltartottak között csökkent a fiatalok és növekedett az időskorúak aránya" stb.
Nézem a beszámolót a mexikóvárosi népesedési fórumról. Íme: „Gazdasági szempontból kulcskérdése a népesség korstruktúrájának az úgynevezett eltartási teher alakulása, azaz a munkaképes korúak aránya a gyermekkorúakhoz és az időskorúakhoz."
Van ám ezeknek a sértődéseknek a fogalomzavarnál súlyosabb oka is. Egy régebbi újságkivágásban (Népszabadság) olvasom: ne féljünk attól, „hogy a viszonylag alacsony gyermekszám és a nyugdíjaskorúak számának a növekedése rontja az eltartó-eltartott arányt".
Vajon arra gondolt a cikkíró, hogy amennyivel fogy a gyerekek száma évről évre, annyival nő - évről évre - az öregeké? De akkor kihagyta a számításból, hogy a fogyás a gyerekek felől eléri a felnőtt, termelő korosztályokat is, tehát az arány szükségképpen romlani fog. Továbbá azt sem vette számításba a cikkíró, hogy az öregek - kivált a gyengélkedő, betegeskedő legöregebbek - eltartási költségterhe átlagosan jó háromszorosa a gyerekekének.
Tehát pusztán az elöregedés is növeli az eltartás terheit.
No de kérem... A szociális otthonok, nyugdíjasklubok, kórházi elfekvők falait akár be is tapétázhatnánk olyan újságcikkekkel, amelyek azt bizonygatták: nem kell az öregeket eltartani! Megtermeltek ők mindent, amire szükségük lesz, anyagiakban „tartalékolta ezt a társadalom", előre dolgoztak „102 éves korukig", és ez úgy értendő - neves szaktekintély számolta ki -, hogy ha nyugdíjazásuk pillanatától egy szalmaszálat sem tettek keresztbe, pusztán abból, amit addig megtermeltek, 102 éves korukig minden szükségletük fedezhető...
Megszoktam már, hogy a tudományokban, kivált a társadalomtudományokban nem fordulhat elő olyan sületlenség, amelynek a szakmán belül nem kerülne rangos igazolása. És hangos reklámja is, mint például ennek a tételnek a legnagyobb példányszámú, legtekintélyesebb lapban.
Mit lehetett volna ellene érvelni, még ha közölték volna is? Hiszen még azt sem mondhatjuk, hogy tartottuk azt a színvonalat, melyet 20-30-40 évvel ezelőtt képviseltünk a többi országokhoz képest, minthogy csúsztunk lefelé a rangsorban, és csúszunk mindmáig. Tehát még a szinten tartás elégséges osztályzata sem illeti meg életük munkájáért a most nyugdíjba vonulókat?
Nem meggyőző ez a hasonlítgatás, és igazságtalannak is érzi, aki sokat dolgozott, eszébe sem igen jut, hogy a munka értékét nem az intenzitása méri.
Nem szólva arról: a magyar sajtó hatályon kívül helyezte az értéktörvényt - olyasformán persze, ahogyan a scsedrini bürokrata is betilthatta Amerikát -; az a tétel, hogy javaknak, termelőeszközöknek önmagában nincs funkciójuk, érték csak az élőmunka közbejöttével jöhet létre, nálunk már a pártsajtóban a „demagóg" és „haladásellenes" jelzőket is megkapta. Sűrűn megbiztatták nyugdíjasainkat vajszívű politikusok és újságírók: nem kell őket eltartani, s ez a csordultig öregpártinak tetsző vegyes kórus épp az öregek számára volt a legártalmasabb. Hovatovább csakugyan elhiszi a társadalom, hogy nem köteles eltartani az öregjeit.
Ám ha nem kell az öregeket eltartani, akkor azokra sincs szükség, akiknek kötelességük volna, hogy eltartsák őket.
Mintha ezt is elhitte volna a társadalom. Meg azt, hogy a nyugdíjas mindent megtermelt, amire szüksége lesz 102 éves koráig, s maga a nyugdíjas sem igen gondol bele, hogy a számára ma és holnap nélkülözhetetlen tejet, kenyeret, cipőtalpat, koporsószeget ő nem termelhette meg 20-30 évvel ezelőtt, s amit egy élet munkájával utódaira hagyott -„a termelési eszközökben tárgyiasult holt munka" -, csak annyiban fontos tényező, amennyiben utódainak nem a kőbalta pattintásánál kell kezdeniük; a kor színvonalán termelhetnek, élhetnek, tarthatják el őt - ha elegen vannak hozzá.
Keserves lesz, de rá kell ébrednie az elvénülő társadalomnak: az öregkori ellátás-eltartás az utánpótlás függvénye, minthogy egyetlen forrása és legfontosabb meghatározó tényezője a mindenkori élőmunkabázis.
Már csak ömlesztve néhány téveszme a szaporábbak közül:
A nyugdíjasoknak az a balhite, hogy a munkás élet és a nyugdíjjárulék szorgalmas fizetése önmagában elegendő biztosíték a nyugdíjhoz, az öregkori ellátáshoz. Holott jogalapnak sem elég, biztosítéknak még kevésbé.
Külön kitérek még erre, itt csak annyit: a szellemi felsőbbrendűségével pöffeszkedő, ultraművelt, ultraracionalista huszadik századi ember vajon hová tette az eszét, amikor kitalálta és világszerte bevezette az utódlástól függetlennek képzelt nyugdíjrendszert, amely öngyilkos érdekviszonyokat kényszerít a civilizált világra.

„Összefekszik a nagyságos asszonnyal, csinálnak gyereket, azért is mi fizetünk" - mondta volt Komlós János, s ugyancsak a Mikroszkóp Színpadon egy kislány: -Jó volna már felnőttnek lenni, akkor majd nem kell dolgozni, mehetek gyesre.
Öntudatos gyermektelen asszony az Éljünk magunknak? vitában: „Én fizetem a gyerekesek pótlékát, tőlem vonják azt le!"
Egy reprezentatív felvételen 28 százaléknak csak negatív, elmarasztaló véleménye volt a nagycsaládokról. Például: tudatlanok, felelőtlenek, a sok gyerek csak a kedvezmények miatt van. „...A nyolcnál kevesebb osztályt végzett válaszadóknál többségi álláspont, hogy a sok gyermeket vállaló szülők felelőtlenek, csak a kedvezmények miatt vállalnak gyermekeket. A diplomások mindössze 13 százaléka viselkedett így."
Sehol a tananyagokban, sehol a sajtóban nem találtam nyomát annak, hogy magát szocialistának valló országban százszázalékos térítés járna a gyermeknevelés családbeli költségeiért, s a közvéleményt évtizedek óta azzal a hazugsággal etették, hogy az állam „juttatásokkal támogatja" a gyerekes családokat.
Az eredményt a fenti példák mutatják.
Szó sem esik arról sehol, hogy a valóságban éppen fordítva: a többgyerekes családok támogatják a társadalmat, legkivált az utód nélkülieket, éspedig, durva átlagban, a gyereknevelés családbeli költségeinek mintegy 80 százalékával.

Amilyen hazug szóhasználat a juttatás, ugyanolyan hazug az adókedvezmény is, a három és több gyerekesek „adókedvezménye" a valóságban azt jelenti: a nemzetpusztító gyermekadónak csak mintegy háromnegyed részét hajtja be rajtuk az adóhivatal. A mai politika fényében talán azok is látják, akik gyakorolták, milyen önpusztító „ellenzékiség" volt az a „nemzeti ellenállás", amely azt hajtogatta: nem szülök gyereket a pártállamban munkaerőnek! nem szülök gyereket rabszolgának! - Igazában a népirtás önkéntes átvállalása volt ez: Lássuk, Uramisten, mire megyünk ketten..."

Még mindig tartja magát szakmai körökben is az a vélemény, hogy a népesedés alakulása lényegében nem befolyásolható. Ezt az álláspontot ugyan a népesedéstudomány semennyiben sem igazolja, a valóságos folyamatok pedig mindenütt a világon tökéletesen cáfolják. Ha tehát mégis előtérbe kerül efféle érvelés - volt rá példa: akadémiai vitán is -, bizonyosra vehetjük, hogy manipulációs célokat szolgál. Önigazolásul a tétlenség, a tehetetlenség miatt, a felelősség elhárítására stb.