AZ ÖNVÉDELEM JOGA
Nem lehet vitatni a népek jogát az önfenntartásra, az önvédelemre. Más kérdés: az önvédelem tennivalóit helyesen ítélik-e meg a kormányok, a törvényhozók.
Elvben: ha a kötődés, a kohézió lazulása olyan méretű - akár saját termésű kórokozók miatt is -, hogy a társadalom létalapjait veszélyezteti, az állami vezetésnek nemcsak joga, de kötelessége is a beavatkozás. Akár tüneti gyógymódokkal is: korlátozhat érvényes jogokat, megtilthat olyasmit, ami az alkotmányos jogrend szerint egyébként nem tilalmas. A kivándorlásokat éppolyan jogosan korlátozhatja, mint a bevándorlásokat (noha ennek a Deklaráció ellentmond).
A gyakorlatban: az állami rendszabályozás ritkán célravezető. Ha nem éppen visszafelé sül el. Emellett az állami beavatkozással könnyen lehet visszaélni is. Ha már a hatalmi erőszak valamiben főszerephez jut, kínálja az alkalmat a hatásköri túl-lépésre.
Végtére - a legkényelmesebb „megoldás". így is felfoghatom: a köz elleni tömeges visszaélés meggátlására szolgál.
Kérdés, milyen eredménnyel.
Ahol persze sikerül a ki-be vándorlási mérleget egyensúlyba hozni, ott az ál-lami intézkedések jogalapja is beszűkül a legszükségesebb biztonsági intézkedésekre. (A fegyveres honvédelem szempontjai sem hanyagolhatók el, míg a háborúk lehetősége nem hanyagolható el.) A világméretű „szabad költözködés" legfontosabb feltétele éppen az volna, hogy ki-be vándorlási - migrációs - mérleg nagyjából mindenütt egyensúlyba kerüljön.
Az egyensúlyt megbontó belső taszítás és külső vonzás összetevői egymást erősítik, egy irányba hatnak. Bármennyire összemosódnak, megítélésükben elvi különbséget érzek.
Világos, hogy a taszítás - általában - objektív kényszer. Olykor életveszélyes kényszer: politikai üldözés, munkanélküliség, nyomor. (Más kérdés, hogy az érintettek nagy többsége még ennek az életveszélyes kényszernek sem enged, olyan erős szálak fűzik a hazai földhöz, szülő-nevelő közösségeihez. De ki vethet követ azokra, akik a biztonságosabb menekülést választják?)
A külső vonzások kényszere: szubjektív. A környezet, a bőséges információ, a szórakoztatóipar és művészet hatására lassan, észrevétlen kikristályosodnak az em-berekben a vágyak, az ábrándok, az eszmények, a tervek, s ellenállhatatlanná erősödik valamely ígéret-földjének a vonzása. Ahol többet kereshet. Ahol a tehetségét jobban kamatoztathatja. Hamarább juthat lakáshoz, autóhoz. Férjet szerezhet. Érdekesebb az élet. Nem érné annyi méltánytalanság (vagy ha igen, legalább - idegenektől). Ahol bánatát, kudarcait, keserűségeit felejtheti; semmi sem emlékeztetné csalódására, megaláztatására, a kedves hozzátartozó elvesztésére. Ahol tágabb az egyén mozgástere. Ahol foghat egy pénzes palit... stb. stb.
Mit sem számít, mennyi ezeknek a képzelgéseknek a valóságalapja. A hiú, naiv ábrándok vonzása semmivel sem gyengébb, mint a beváltható terveké. Nincs az a szerv, amely megítélhetné, melyik magánigény megalapozott, melyik alaptalan.
De tegyük fel, hogy volna ilyen szerv. Ha megtagadná az útlevelet az alapta-lanul ábrándozóktól, felszabadíthatná őket ezzel a rájuk ható vonzások alól akár csak egy szemernyit is? Továbbá: ha elismerné a megalapozott igényeket, miből kártala-níthatná a vétlen itthon maradókat?
Elismerhetne egyáltalán olyan igényeket, olyan jogokat (még akkor is, ha a Deklaráció ezt teszi), melyeket egy kisebbség csak a nagy többség megkárosítása révén érvényesíthet? (Angliában is nagy gond volt a károsodás, de ott úgy könyvelték el: ez az egyén korlátlan mozgásszabadságának az ára. Közelebbről kevésbé magasztos ez az elv: Anglia tetézve pótolhatja bevándorlókkal kivándorlási veszteségeit. Nem feltétlenül a minőségben is, ez igaz.)
Képzelődöm a minden korlátozástól mentes „nemzetközi szabad költözkö-désről": ...Az ígéret-földeket elárasztaná a beözönlők szökőárja, s a hirtelen támadt nyomor, zűrzavar, munkanélküliség, bűnözés, anarchia továbbűzné onnan a szerencsét próbálókat. Míg azután - néhány keserves évtized alatt - világszerte kiegyenlí-tődnének lassan a feltételek, s minden országban helyreállna idővel a migrációs mér-leg egyensúlya...
A költözködőknek ezt a szabad áramlását épp a leggazdagabb országok kor-látozzák a legszigorúbban, végsőkig ragaszkodván a bevándorlás, a munkavállalás, a letelepedés szabályozásához. Hiszen náluk 100-150 év visszaesést jelentene a nem-zetközi esélyegyenlőség, a kiegyenlítődő életszínvonal.
Gyanúra ad okot, hogy a bevándorlás korlátozásának ezt a gyakorlatát senki sem tekinti az emberi jogok csorbításának. Csak a kivándorlás korlátozását.
Ha viszont a kivándorlást - akár az emberi jogoknak a már jellemzett közös-ségellenes értelmezése alapján - mindenütt felszabadítják, s ugyanakkor a bevándor-lást továbbra is korlátozhatják a gazdag országok - néhány évtized alatt a modern gyarmatosítás birodalmává válik az egész földkerekség.
Az adminisztratív tilalmak, korlátozások tehát a népek - s nem a hatalmi rendszerek! - önvédelmének jogos módszerei?
Más kérdés, hogy - hatásosak-e? Semlegesíthetik-e a modern gyarmatosítás - a hidrogénbombánál is korszerűbb, minthogy naponta bevethető - fegyvereit?