A jövő érdekviszonyai

Lesz még egyszer kincsesbánya íróknak is a jelenkori futurológiai szakirodalom. Talán már ötven év múlva. Tollforgató utódaim figyelmébe ajánlom.
Íme egy extrapoláció a Népszabadságban: ha „a jelenlegi népszaporodási ütem hosszabb időn keresztül" fennmaradna, „...35 év alatt az emberiség száma a kétszeresére, 70 év alatt a négyszeresére, 105 év alatt a nyolcszorosára, 350 év alatt pedig 1024-szeresére nőne".
(Pár év múlva ugyanaz a cikkíró - idéztem - már némiképp mohóbban 250 évre becsüli ezt az időtartamot.)
Ha extrapoláljuk a Föld lakossága és a tudományos dolgozók létszáma növekedésének az utóbbi 50 esztendőre vonatkozó görbéit, akkor mintegy 100 év múlva ezek a görbék metszik egymást. Más szóval arra a következtetésre jutunk, hogy 100 év múlva a Föld összes lakosai (beleértve a csecsemőket) tudományos dolgozókká válnak" (V. Gluskov).
Rövid távon - a prognosztikában - nélkülözhetetlen módszer a kivetítés hosszabb távon - a futurológiában - végképp megbízhatatlan. Minél messzebbre merészkedik a jövőbe a tudományos jövőkutatás, annál kevésbé támaszkodhat egzakt, matematikai módszerekre; húsz-harminc éven túl mind nagyobb súllyal veszi át a főszerepet a futurológiában is az alkotó képzelet.
Párhuzamosok csak a végtelenben találkoznak. A „tudományos megismerés" és a „művészi intuíció" párhuzamosnak tetsző vonalai, íme, a jövő felé meghosszabbítva már 50-60 év távlatában „metszik egymást".
A képzelődés tartománya eszerint nem az író felségterülete? Vagy tudóshoz méltatlan szó a képzelődés? Ő - extrapolál?
Toffler írja Jövősokk című sikerkönyve bevezetőjében: Ez a könyv arról szól, hogy mi történik az emberekkel, amikor elborítja őket a változás. Szól a jövőhöz való alkalmazkodás és alkalmazkodáshiány módjairól. Sokat írtak már a jövőről, de ezeknek a könyveknek a legnagyobb része egy harsány fémzajjal érkező világról beszélt. Ezek az oldalak viszont, a fémzajos világ kontrasztjaképpen, a holnap lágy emberi oldalával foglalkoznak... Általános, mindennapi dolgokról lesz szó: termékekről, amelyeket vásárolunk és eldobunk; a helyekről, amelyeket magunk mögött hagyunk; az emberekről, akik egyre gyorsabban mennek át az életünkön..." A jövősokk kifejezést a szerző alkotta, „annak a feszültségnek és szédületnek a megjelölésére, amely elfogja a rövid idő alatt túlságosan kíméletlen változásoknak kitett embert".
„Új technológiák, új felfedezések, új emberi kapcsolatok rákényszerítik életünket, hogy az egyre növekvő sebességgel együtt változzék, hozzászokjék a mind rövidebb és rövidebb ideig tartó kapcsolatokhoz. Mindezek együtt nagyobb és nagyobb sebességet erőszakolnak napi életünkre, az alkalmazkodás új szintjét kívánják meg... megvetik az alapját annak a lehetséges, pusztító társadalmi betegségnek, amit jövősokknak nevezünk..."
„A folytonosság halála", „ad-hocrácia", „a gyorsan cserélhető dolgok világa", a „túlélés stratégiája"- kitűnő megfigyelések, ráismerések rajzanak elő. Toffler voltaképp extrapolál, az amerikai szupercivilizáció sajátos képletét vetíti ki a jövőbe, ehhez keresi a „túlélés stratégiáját". Gyanakszom, hogy ez a fajta kivetítés is igen-igen hézagos, netán megbízhatatlan képet ad a jövőről, csak épp nem lehet úgy tetten érni, mint az idősoros függvények extrapolációit.
Noha nem lehetetlen tetten érni.
Azt mondja a tudós Toffler: a gyermeknevelés csak egyesek hobbija lesz. Azt mondja az író Asimov: „minden gyermeket fenyegető veszélynek fognak tekinteni". - íme, hát a tudomány és az irodalom a képzelet közös tartományába kalandozva a jövőről fölsejlő kép hézagaiban is - metszi egymást. A sületlenségekben is.
Demográfiai robbanás?
Igaz, igaz, veszedelmes, kiszámíthatatlan, roppant feszültségek forrása lehet Ázsia, Afrika, Közép- és Dél-Amerika demográfiai robbanása egyfelől, Európa jelentős részének demográfiai csődje - másfelől. Minél messzebbre kémlelünk előre a jövőbe, annál inkább enyhül a robbanás veszélye, s annál inkább nő a lerobbanásé.
A népességnövekedés trendvonala ugyanis nem túlságosan hosszabbítható meg. Minél nagyobb távlatra extrapolálunk, annál több új tényező lép be, s a feltételek gyökeresen megváltoznak.
Ugyanez nem áll a népességcsökkenés irányzatára, minthogy a népesség fogyását semmilyen objektív körülmény nem gátolja. Sőt itt az objektív okok gyorsító hatása valószínű.
A „nemzethalál" sokat csepült apostolai tehát szigorúan tudományos egzakt, matematikai - módszerekkel bizonyíthatják sötét jóslataikat. (Elfogadhatatlan a trendnek ez a kivetítése is, minthogy azokat a szubjektív körülményeket, amelyek megállíthatják s megfordíthatják a pusztulást, nem veszi számításba.)
A futurológia tudománnyá érett, és a jövőkutatással foglalkozó számos intézmény között a legnevesebb, a Római Klub - volt már szó róla -, az emberi világ valószínű és lehetséges jövőjét igyekszik földeríteni, előre jelezni, diagnosztizálni a fenyegető veszedelmeket, javaslatokat kidolgozni a fennmaradás, a továbbélés, a fejlődés stratégiájára.
Sokat és hangsúlyosan foglalkozik a Klub a demográfiai robbanással. A megbízása alapján készült tanulmányok egymással is vitatkoznak. Például A növekedés határai-\í\ A következő 200 év:
„Téves az az elképzelés, hogy korlátokat kellene szabni a növekedésnek. A növekedés határait hirdető álláspont téves és lehangoló." Ami a népességrobbanást illeti: „Kevesebb mint 200 éven belül a Földön élő emberek száma többé-kevésbé stabilizálódik. Az Egyesült Államokban 1880-ban egy nőre hét gyermek jutott, és ez 1970-re kettőnél kevesebbre csökkent, mindenféle születésellenes program nélkül."
Egy másik tanulmány szerint: „Valószínűleg egy állandó nagyságú, kb. 11-12 milliárd főt kitevő népesség alakul ki az előttünk álló évszázad során."
A több tízmilliárdos jóslatok eltűnőben a legújabb előrejelzésekből, és megjelentek olyan modellek, amelyek 9-10 milliárdos tetőzést jeleznek, és lassú csökkenést utána.
Kritikus szakasznak ítélik az 1975 és 2220 közötti két és fél évszázadot, amelynek kezdő (1975), illetve végső (2220) időpontjában egyaránt 4 milliárdos népességgel számolnak. Az 1975 és 2065 közötti időszakban még növekedést számítanak (egyre lassulót), s közben meg kell, hogy érlelődjenek azok a feltételek, amelyek a csökkenésnek megnyitják az utat.
A korunkra jellemző ellentétes demográfiai folyamatokban egyébként mintha fölsejlenék a történelem igazságtétele: gazdag, civilizált országok egész sorában akadozik az élet újratermelése, csökkenőben az utánpótlás, s mindehhez az elmaradottabb, kevésbé fejlett országokban a demográfiai robbanás adja a hátteret.
Úgy tetszik, a kiegyenlítődés csakis a fogyásnak indult civilizált népek rovására történhet - esetleg végképp el is tűnnek a térképről, ha a baljós trendet nem képesek megfordítani.

Sok vitát kavart A növekedés határai című tanulmány, melyet a Római Klub megbízásából a massachusetsi technológiai intézet munkaközössége készített. A gyorsuló iparfejlesztést vizsgálták, a népességrobbanást, az alultápláltságot, a fejletlen országokban a természeti erőforrások kimerülését, a romló, szennyeződő természeti környezetet, és arra a következtetésre jutottak, hogy ha ezeken a területeken folytatódik az exponenciális növekedés, elérik a határait száz éven belül.
Általában a növekedés nélküli állapotot javasolja a tanulmány, azt az egyensúlyt, melyben a népesség és a tőke lényegében stabil. A globális egyensúly állapotának minimális követelményeit a következőkben állapítja meg: „1. A tőkeállomány és a népesség állandó nagyságúak. A születési arány megegyezik a halálozási aránnyal, a beruházások rátája pedig megegyezik az értékcsökkenés rátájával. 2. Valamennyi input-output arányt - születések és halálozások, beruházás és értékcsökkenés - a minimális szinten tartják. 3. A tőke és a népesség szintjének, valamint a kettő arányának a megállapítása a társadalom értékeivel össszhangban történik."
(Mellesleg elérni hibákat vét számításaiban a tanulmány, amikor a hosszú élettartamnak megfelelően alacsonyabb születésszámot jelöl meg feltételként a stacioner népesség kialakításához. A reprodukciós mutató nem függvénye az élettartamnak, a zérószaporodás esetében sem. Ami magát a születési arányt illeti, „minimális szinten tartása" a halálozási aránnyal együtt, mindez annyi, mint: törekvés a társadalmi elöregedésre, a minél kedvezőtlenebb eltartó-eltartott arány kialakítására.) Az egyensúly elmélete csak a népesség és a tőke mennyiségét tételezi változatlannak, „minden olyan tevékenység vég nélkül növelhető viszont, amelyhez nincs szükség a pótolhatatlan források nagy mennyiségére, nem okoz súlyos környezeti ártalmat."
A szerzők szerint: „A folyamatos exponenciális növekedés minden napja közelebb viszi a világrendet a növekedés végső határaihoz." Az összeomlás kockázatához.
A következő 200 év szerzői viszont a divatos katasztrófahangulatokkal szemben azt vallják: „jelentős ideig" az emberiség javára, nem pedig kárára folytatódhat a gazdasági növekedés. „Földközpontú" koncepciójuk feltételezi, hogy „a világnépesség 15 milliárd körül stabilizálódik, az egy főre jutó termelés 20 ezer dollár körül, a bruttó világtermelés pedig 300 trillió dollár körül alakul 2176-ban".
Kikelnek a szerzők az „új malthusiánusok" ellen: „Egyre divatosabbá vált, főleg a presztízsegyetemek értelmisége és a haladó és vezető újságok szóvivői közt, hogy támadják a gazdasági növekedést, a kapitalizmust, az iparosodást, a fogyasztói társadalmat és a hozzájuk kapcsolódó értékeket." „Jól reklámozott tanulmányokkal."
Végeredményben a szerzők arra a következtetésre jutnak: „a növekedés igazi határai nem elsősorban tudományos és technikai természetűek, hanem politikaiak, társadalmiak és irányítási jellegűek". Csak erőfeszítés és jó szándék kell a korlátok áttöréséhez.
Pár év múlva a Die Zeit is megállapíthatta: a Római Klub jóslatai nem váltak be, amit 1985-re a cink-, réz-, ólom-, higanykészletek elfogyásáról jósoltak a „vészmadarak", annak sok tekintetben épp az ellenkezője igazolódik.
Ha a rövid távú jóslatok nem váltak is be, maga a lényeg alig vitatható: „Egy véges erőforrásokkal rendelkező világban semmiféle exponenciális növekedés nem tarthat örökké" (Neumann János).
Frederic Vester Az életben maradás programja című könyvében: „A Nyugat és a Kelet egyaránt a növekedés bűvöletében él. A minden erőfeszítést megérő cél: a termelés növelése, a sebesség növelése, az információ mennyiségének növelése. A több jobb, mint a kevés, a nagy jobb, mint a kicsiny, birtokolni jobb, mint nem birtokolni. De ki mondja ezt? Hol vannak a bizonyítékok? Bizonyítékok nincsenek. A többnek, a nagyobbnak, a gyorsabbnak nincs értéke, tehát egyaránt lehet jó és rossz. Mi azonban minőséget képzeltünk melléjük, olyan értéket tulajdonítunk nekik, amely nem illeti meg őket."
A Blueprint of Survival című közleményben 34 brit tudós foglalkozik a növekedés problémáival: „Az ipari növekedés bűvöletében élő ipari társadalom életmódjában az az alapvető tévedés, hogy a növekedés nem is tartható fenn. Egy ma született csecsemő életében a növekedés feltétlenül véget ér - hacsak egy magát elsáncoló kisebbség nem tartja fenn még mesterségesen egy kis ideig, az emberiség többi részére elviselhetetlen szenvedéseket róva. Annyi azonban bizonyos, hogy a növekedés előbb-utóbb véget ér, csupán az időpont és a körülmények ismeretlenek. És hogy csak kétféle módon érhet véget. Vagy akaratunk ellenére, éhínségek, társadalmi válságok, járványok és háborúk következményeként, vagy pedig (mert olyan társadalmat akarunk, amely nem terheli meg gyermekeinket igazságtalansággal és borzalmakkal) akaratunk szerint jól átgondolt, megfelelő és humánus változtatások segítségével."