Társadalmi AIDS
Ha igazuk lesz azoknak a futurológusoknak, akik úgy vélik: a modern kor önpusztításba fordult, és már gyógyíthatatlanul, akkor ez a két Arany János-i sor modern korunk mottójának javasolható:
...S mint lepke a fényt elkábulva issza,
Úgy lőn nekünk a romlás - élvezet...
A mai modern társadalmaknak már semmiképp sem jellemzője az éhínség, s amit netán nyomornak neveznek, az is távol az éhezéstől - pár évtizeddel ezelőtt ugyanott ezt a „nyomort" sok-sok millió irigyelte volna. S ma is irigyelheti más világrészeken két-hárommilliárd.
Ám ha előfordul is, semmiképp sem a nyomor, az éhezés a legbővebb forrása a békében élő, civilizált országokban az emberi szenvedésnek, a testi-lelki kóroknak, az egyént is, a társadalmat is emésztő, elroncsoló, pusztító, gyilkoló, járványosán terjedő betegségeknek.
Vannak szegények és gazdagok a legfejlettebb országokban is, biztos, hogy beleillenek az emberi fejlődés menetrendjébe, ha a szegénységtől sikerülne végképp megszabadulni, de vajon szabadulnánk ezzel a modern testi-lelki kóroktól, járványoktól is? Hiszen épp az az elgondolkoztató, hogy ezek a korszerű - önsorsrontó, önpusztító - betegségek talán nem is a szegénység, sokkal inkább a jólét - akár a viszonylagos jólét szövődményei.
A Fordulóponton az emberiség című tanulmányban a szerzők kifejtik: régen a nagy válságok a rossztól, a gonosztól származtak, embertől is, természeti katasztrófáktól is, újabban a jelenlegi válság „pozitív" eredetű, a legjobb emberi szándékok, az alapvető értékek felelősek érte. A betegségek legyőzése demográfiai robbanáshoz vezetett, a technika fejlődése ökológiai válsághoz stb. Hozzátehetném akár azt is: a szent szabadság diadalai, az emberi szabadságjogok világméretű hódításai pedig a devianciák képtelen burjánzásához, terjedéséhez.
Maga a jóléti rendszer is válságban van, s egyre több bírálat éri.
„Az orvosi szakma, miután a kórházat a család nélkülözhetetlen alternatívájának kiáltotta ki, most úgy véli, hogy a betegek talán jobban járnának, ha engednék őket otthon meghalni. A pszichiáterek ugyanígy okoskodnak, és nemcsak azért, mert a meglévő intézmények túlzsúfoltak, hanem mert nem sikerült elérni azt a magas gyógyulási arányt, amit valaha oly önbizalomtelin jósoltak. Az ügyvédek bírálni kezdték a bíróságokat, amiért az ,elhanyagolt' gyerekeket kiragadják otthonukból. Nem biztos, hogy ezek a gyerekek súlyos sérüléseket szenvednek otthon, és még kevesebb a biztosíték arra, hogy az intézménybe vagy nevelőszülőhöz helyezés bármiféle megoldást jelent számukra..." (Christopher Lash).
Nem az árnyékos - a napfényes oldalé: hol lepke a fényt elkábulva issza...
A társadalmakban a hatalmi terror, az elnyomás begyakorolt formái bizonyos fejlődési szint fölött már nemigen alkalmazhatók. Számos okból, s ezek között nem utolsó a kultúrember önérzete s ellenálló képessége az erőszakkal, a kényszerrel szemben.
A külső kényszerrel szemben.
Mert a belső kényszernek, erőszaknak, úgy tetszik, nem képes ellenállni ugyanaz a kultúrember. Még kevésbé - sokkal kevésbé! -, mint a primitív.
Elkábulva issza - mint lepke a fényt - élvezeteit.
A terrorral, az elnyomással, a külső erőszakkal szemben tízezer évek óta tanulgatja az ember az ellenállást, a rejtőzködést, s ha enged is a hatalmi erőszaknak - látszatra enged, ez is a tízezer éves tanulságokhoz tartozik -, lélekben nem adja meg magát. Ám a belső kényszernek - vágyainak, élvezeteinek, szenvedélyeinek - úgyszólván kiszolgáltatott.
Mintha érzékei követelőzésével szemben semmi ellenálló képességet, immunitást, védettséget nem örökölt volna a kultúrember. Pedig hát a vágy, az élvezet, a szenvedély végképp nem mai újdonság, mindig is jelen volt az emberi társadalmakban. Csak épp a teljesülések nem válhattak soha annyira tömegessé, annyira elérhetővé. Elnyomták, fegyelmezték, szűk térre korlátozták az érzékek követelőzéseit nemcsak a szűkös anyagiak, a fejletlen tudomány, technika, de a társadalmi körülmények is, a szokások, a vallás, az erkölcs, a szűkebb-tágabb közösségek szigorú normarendszere.
Fellázadt a felvilágosult egyén - az individuum - a modernség nevében, a személyi szabadság nevében, az önmegvalósítás nevében, elszaggatta kötelmeit - nem, dehogyis vitatom én ennek a lázadásnak az emberi, a történeti jogosultságát. Csupán a következményeit tapogatom.
Fellegrázó, világbíró energiák szabadultak így fel, nyilvánvalóan. Pusztán az a kérdés: mi van akkor, ha a felszabadult, gátakat szaggató, szétáradó egyéni szándékokat, igényeket, törekvéseket a közösségi érdekekkel összhangba terelő rendező elv nem működik a társadalomban?
Amitől ilyen rendező elvet reméltünk - a „létező szocializmus" -, mint tudjuk, nem működött. (A működő viszont nem létezett - sajnos vagy nem, a kor vicce - telitalálat.)
Igazán természetes, hogy a kötelmektől, gátlásoktól, korlátoktól szabadult ember beleveti magát az életbe, az addig elérhetetlen vagy tilalmas életörömökbe: enni-inni, amennyit jólesik, ami jólesik, szeretkezni, akivel jólesik, amíg jólesik, szórakozni, „kikapcsolódni" - elkábulva issza élvezeteit. És ha kopnak, fakulnak az örömök - mert az a természetük, hogy igen gyorsan kopnak -, hát besegít a kábulatba némi szesszel, kábítószerrel is, mindig nagyobb adaggal - a kábulat is gyorsan kopik, ez a természete -, már nemcsak a teste narkomániás, már a lelke is az, már szellemi-érzelmi tápláléka is az ösztöneit, az érzékeit ingerlő-csigázó, a rekeszizmait foglalkoztató szórakoztatóipari narkó.
Megnyíltak tehát az életörömök bő forrásai, de minthogy az az ellenállhatatlan belső kényszer mindig nagyobb és nagyobb adagokban követeli a szórakoztatást, az élvezkedést, a kéjt, a kábulatot, a zuhatagos áradásból elillan az öröm - hiszen ez is természete -, és ezzel együtt egészen más, kimeríthetetlen források törnek föl: az emberi szenvedések áttekinthetetlenül tágas forrásvidékén.
Önpusztítás? Önsorsrontás?
- No, és kinek mi köze hozzá! – mondhatja, s mondja is a gátlásoktól, kötelmektől (programszerűen, szórakoztatóipari tanácsra) szabadult egyén, az individuum. - Egyetlen életem az enyém, szabadon rendelkezem vele, jogom van elrontani is, magamnak rontom el, kinek mi köze hozzá!
Mintha bizony bárki is a társadalomban - s nem Robinson szigetén - élve tönkretehetné úgy magát, hogy ne károsítson, ne keserítsen, ne tegyen tönkre egyben másokat, vétleneket.
Egyetlen család szétzüllése-széthullása is hány lemenőt, felmenőt, közelebbi-távolabbi hozzátartozót károsít!
Egyetlen alkoholbeteg, egyetlen narkomániás körül is hogyan gyűrűznek naponta a családban, a munkahelyen, a lakókörnyezetben a nyomasztó közérzet, a szorongás, az idegbaj, az „ezt már nem lehet bírni!" keserű hullámai.
Nincs erről sehol a világon statisztika, tehát csak feltételezés: a legfejlettebb - értsd: legcivilizáltabb - országokban, ahol a modern életfelfogás leginkább diadalmaskodott, ahol az egyén a legteljesebben felszabadította magát a közösségi normák kötelmei alól: az egyes embert és a társadalmat megkínzó szenvedések, az élvezkedés szövődményei, az életet, az életerőt pusztító testi-lelki kórok, az elvénülő társadalom gyilkos járványainak gyökérzete legsűrűbben nem a nyomor, hanem az életörömök forrásvidékét hálózza be.
Bizony, még a bűnözés sem annyira a szűkölködés külső (objektív), sokkal inkább az élvezetvágy belső (szubjektív) kényszere nyomán terjed. Méghozzá ijesztően terjed, nagyobb arányban, mint a szűkölködés talaján (a sokkal kevésbé művelt emberek között) bárhol, bármikor. Ám ez csak feltételezés. Tétova meditáció a két Arany János-i verssoron.
Viszont ha a feltételezés igaz, akkor elég nyilvánvalóan az következik belőle: a szabadjára engedett vágyak, örömök, szenvedélyek követelő belső kényszere - nyomorító hatalma - az értelmére büszke, modern embert évezredekkel lökheti vissza fejlődésében, kultúrájában. Felkomorlik a polgári civilizáció pusztulása is, de rossz nyomon jár, aki az örömöket vádolja ezért. Mekkora széles út vezet a sanyarú, örömtelen aszkézis és a gátlástalan élvezkedés mély árkai között, és lám, a „modern" embernek milyen nehéz erőpróba fegyelmezetten, nagyobb karambolok nélkül közlekedni ezen a széles úton...
Harminc éve Nyugaton élő magyar írja a Hitelben: „... Csak a vak nem látja, hogy a nyugati anyagi jólét felbomlóban lévő társadalmakat, ill. egy halódó civilizációt takar. ,The American Way of Life' páratlan térhódítása a fő oka annak, hogy a technikai vívmányokat és külsőségeket imádó korunk (gondoljunk csak az audiovizuális hatások mindenhatóságára!) lélektelen tömegembereket termel, akik élete vegetáló fogyasztásában merül ki..."
A demokrácia 100-150 év óta sok fényt hozott a népeknek, de sok árnyékot is. „... Alapvetően negatív vonások fejlődtek ki: az üzleti mentalitás hegemóniája az élet legkülönbözőbb területein, a kötelességtudás, becsület és áldozatvállalás háttérbe szorulása az egyéni jogok és érdekekkel szemben, a parazita életstílus terjedése, az eszmények és lelkesedés felváltása cinikus érdektelenséggel, a valódi kultúra iránti szomj pótlása felületes, egykaptafa ,show-bisiness' termékekkel, a művészet elsorvadása, a nemzeti múlt, nyelv és hagyományok leértékelése etc. Röviden talán úgy mondhatnánk: általános gyökértelenedés..." „...Bomlásban lévő, atomizálódó társadalmakról van szó, ahol a közösségeket összetartó szerves kapcsok (család, nyelv, nemzeti kultúra és hagyományok) gyengülnek, jobban mondva tudatosan gyengítik őket." A liberális „pártokráciát" mindenütt érdektelenség, közöny övezi.