Szürke veszedelem

„Közeledik a szürke veszedelem!" - írja a Newsweek. - Jön, jön, feltartóztathatatlanul, és a hullám legelőször is a civilizált országokat önti el. Igazában már nem is csak jön, már nem is csak közeledik, már itt is van, a nyakunkon.
A „szürke" fogalma napjainkban kap új jelentést, s ezekben ama még szokatlan, de már nem sokáig szokatlan kifejezésekben: szürke veszedelem, szürke hullám, szürke társadalom, virágnyelven az öreg, öregedő, vénülő szóbokrot helyettesíti.
„Számolni kell a világ elöregedésével" - kiáltja az említett Newsweek számból egy főcím, s ebben érzek némi túlzást, minthogy az elöregedés - legalábbis egyelőre - a világnak csak jóval kisebbik részét fenyegeti. Akár a területet nézem, akár a népességszámot, a világ térképén jelentéktelen kisebbség a szürke folt. Épp hogy a túlszaporodás a nagyobbik gond, a valóban világméretű. Szöges ellentétben az elöregedéssel a túlszaporodás: óriási területeken száz- és ezermilliónyi ember gondja.
Szó sincs tehát arról, hogy a világot - mindenestül a világot - fenyegeti a szürke veszedelem, noha a túlszaporodás valóban enyhül, lassacskán mindenütt felismerik a gondolkodó emberek, hogy véges a földön lakható, a művelhető terület, véges az energia, a nyersanyag, a talajerő, az édesvíz, hovatovább az éltető levegő is, azaz közös emberi érdek volna most már a népesség egyszerű újratermelése, vagyis csak szinten tartása.
Ettől bizony messze vagyunk.
Ez a kívánatos norma egyelőre sehol a világon nem érvényesül tartósan; vagy a demográfiai robbanás irányába térnek ki a mutatók a túlszaporodás miatt, vagy a demográfiai fogyás irányába, az elöregedés miatt. Számolni kell a világ elöregedésével? - Téved a Newsweek, a világ elöregedésével belátható ideig nem kell számolni. Ne tévesszünk össze néhány szürke foltot a térképen az egész világgal. Noha az öregek aránya növekvőben mindenütt, a túlszaporodó országokban is, csakhogy ennek az elöregedéshez semmi köze.
Ez annyira nem veszedelem, hogy éppenséggel a civilizáció gyönyörű vívmánya: javul az egészségügy, az életmód, a munkakörülmény, kevesebb csecsemő hal meg, kevesebb javakorú, többen érik meg öregkorukat, és általában - ez ugyan ránk, magyarokra nem érvényes - kitolódnak az emberi életkor határai.
Már hogy volna ez veszedelem, amikor ragyogó eredmény!
A népesség korösszetétele csakugyan változóban, világszerte nő az idősebbek aránya, de végtére is - hát nem éppen erre törekszünk? Egyénileg is, tehát közösen is: minél tovább élni, méghozzá minél tovább egészségben élni. Bármilyen messze tekintünk előre a jövőbe, ez lesz s ez marad az életerős társadalom modellje.
A szürke veszedelem, a szürke hullám, az elöregedés ott következik, ahol az utódlás sorvadni kezd, ahol kevesebb gyerek születik, mint amennyi a szülőképes felnőtt, ahol elkezdődik és tartósan kialakul a gyerekkorcsoportok fogyása. Egyre kevesebb lesz a fiatal, egyre több az öreg - mint nálunk jó negyedszázad óta -, míg azután koporsó is egyre több kell, mint pólya.
A Newsweek riporterei összemosták ezt a rosszfajta, pusztító elöregedést a jófajta elöregedéssel, a kívánatossal, az átlagos életkor meghosszabbodásával. Holott az egyik roncsoló méreg a társadalomnak, a másik gyógyító orvosság.
A szürke veszedelemnek például ez a jellemzése csak a rosszfajta elöregedésre érvényes:
„Nyugat-Európában nincs elég munkás, és még kevésbé lesz elég munkás annak a jóléti rendszernek a fenntartására, amely döntő eszközzé vált az idős állampolgárok eltartásában. Az NSZK-ban minden egyes nyugdíjas járadékát két munkás hozzájárulásából lehet fedezni... De 2000-ben csak egy dolgozó lesz egy nyugdíjas eltartására... Sok más országban is elviselhetetlennek látszik az idősek orvosi, egészségügyi gondozásának terhe, amely gyakran háromszorosa a fiatalokénak."
(Az NSZK-ban egyre többen érik el a kilencvenéves kort - írja a Süddeutsche Zeitung/1988). A statisztikai hivatal adatai szerint 1986-ban 188 700 kilencvenéves vagy annál idősebb embert számláltak. Az ilyen idős korúak száma 1950-ben még csak 20 ezer volt, ez a szám 1960-ban 40 ezerre nőtt, 1970-re pedig elérte a 82 ezret. A statisztikai hivatal egy modellszámítása szerint ez a szám 2000-re 444 ezerre nő.)
Egy nyugatnémet szociológus szerint: „az idősek gondozásának mai rendszere elkerülhetetlenül összeomlik, nincs más lehetőség".
Az összeomlás némely építményben máris elkezdődött.
Íme: „Az idősek otthonai csaknem az ítélet-végrehajtó intézetek szintjére züllöttek."
Tapasztalt NSZK-beli gondozónő szerint: „Ezekben az intézetekben állattá aljasítják az embereket. Vizelettől átázott ruhában ülnek, és senki sem segít rajtuk. Az egyik otthonban dörömbölöszobának hívják azt a helyiséget, melyben a bezárt öregek napszámra reménytelenül dörömbölnek a falakon és az ajtón, azt remélve, hogy kiszabadulhatnak."
Nyilván nem véletlen, hogy az NSZK-ból hozta a legriasztóbb példákat az említett riport: az utánpótlás vészes fogyása, a rosszfajta elöregedés a háttér.
Arra nem tér ki a becslés, hány török, jugoszláv és egyéb vendégmunkással pótolják a sokmilliónyi - a termelőkorból kieső - németet, hiszen ezekben a korcsoportokban még el sem kezdődött a fogyás, máris csaknem ötmillió volt a vendégmunkásuk.
A drága gépek meg sem moccannak ember nélkül, még az automata gépsorok sem; a kiépült legkorszerűbb ipar, kereskedelem, szolgáltatás, közlekedés meg persze a profitra folyton éhes tőke zabálja az embert, éspedig minden nemzeti elfogultság nélkül zabálja, ha elfogy a hazai zabálnivaló, ahány millió hiányzik, annyi milliót importál, onnan, ahol épp kínálkozik az emberfölösleg.
Hosszan sorolják a Newsweek riporterei a szürke társadalom veszedelmeit.
Minél nagyobb arányú az elöregedés, annál rosszabbak a gazdasági kilátások.
Minél nagyobb a nyugdíjteher, s a szociális és egészségügyi ellátás terhe, annál több társadalmi rezsivel s annál drágábban termel a társadalom.
Amellett: „az elöregedő munkaerő súlyosan aláássa az ipari termelékenységet és innovativitást" - tehát az általános korszerűsödést, műszaki fejlesztést.
Természetesen elöregszik a közgondolkozás is: a politikai életben meghatározó, legnagyobb erővé nőhet az idős szavazók hatalmas tábora; Olaszországban nyugdíjasok pártja alakult, Nyugat-Németországban szervezkednek a Szürke Tigrisek - a növekvő tömegnyomás elől az országos politika nem térhet ki, s egyre kevésbé tér ki.
Következésképpen: a pillanatnyilag szükséges háttérbe szorítja a jövő érdekeit, a távlatban szükségest, a messze tekintő tennivalókat.
Az utódlástól függetlenített nyugdíjrendszer közgazdászok, futurológusok, szociológusok előrejelzése szerint mindenütt az elöregedő országokban a csőd felé halad.
Az öregedéstől való rettegés - írja Lash - Amerikában „jellegzetes kifejeződése egy olyan társadalom szorongásának, amely nem hisz a jövőben".
Angliától Hollandián át Dániáig szorongatja a költségvetést az egyre több nyugdíjasnak járó egyre több nyugdíj, a szociális és az egészségügyi ellátás növekvő terhe. Japánban nyolcszor annyi a százéves, mint húsz évvel ezelőtt, és a következő évtized során várhatóan megkétszereződik az idős japánok száma. Angliában a kórházi ágyak felét 65 évnél idősebbek foglalják el. Az USA-ban 28 millió a nyugdíjas szavazó, sem a pártok, sem az elnökök nem mernek ellenük fellépni. „Egy gyerek fejadagjának általában a tízszeresét használja el egy nyugdíjas" - mondja a tévériport kommentátora, az ország jövedelmének a felét tartják a kezükben, soha még ilyen jól nem éltek az USA-ban az öregek. Stb. stb.
Szaporodnak újabban az ilyen és hasonló vészjelek a nyugati sajtóban. S mindez, a ma még csak tapogatózva, bizonytalanul, újságírói szemszögből jellemzett szürke vész magvas tanulságokat kínál - polgári, marxista-közgazdászok számára is: íme, hát ennyire nincs a tőkének önmagában sem termelői, sem eltartói szerepe, funkciója?
Íme, hát a legkorszerűbb ipar, a tömérdek robot és automata gépsor is csak értéktelen kacat, rozsdatemető - dolgozó ember nélkül, aki az egészet kitalálja, megtervezi, kivitelezi, legyártja, szervezi, működteti, gondozza, ellenőrzi, javítgatja s tovább korszerűsíti?
Íme, hát elegendő orvos, ápoló híján a legkorszerűbben berendezett öregek háza is dörömbölbszobák börtönépületévé züllik?
Íme, hát minden közgazdasági érték végső forrása mégiscsak az élőmunka - a dolgozó ember.