Mi a megoldás?

Akár azzal kezdhetném: van-e megoldás egyáltalán? Igaz, igaz, az Európai Regionális Népesedési és Fejlődési Értekezleten kiviláglott: „Szűkül azon országok köre, amelyek úgy vélik, semmiféle beavatkozásra nincs szükség, a népesedési folyamatokat nem kell és nem is lehet befolyásolni, még ha azok esetleg kedvezőtlen irányokban haladnak is."
Hogy nem lehet befolyásolni - ennek minden mérhető tény ellentmond. De lám, nemzetközi tudományos értekezleten egyik-másik ország demográfiai tudományának vezérképviselői fütyülnek a mérhető tényekre, és szemrebbenés nélkül vallják ezt a prekoncepciós sületlenséget. Maga a fogalmazás elárulja a tájékozatlanságot. Nem kell és nem is lehet befolyásolni - vélik ezek a demográfusok. Holott olyan durva, erőszakos, kegyetlen eszközökkel befolyásolják minden irányból, a társadalom és természetesen az állam, az uralkodó politikai irányzat, maga a rendszer szívósan befolyásolja a jövedelemelosztással, az adóztatással, a minden tudományos megalapozást nélkülöző, képtelen nyugdíjrendszerrel stb. stb.
Voltaképp elfogadhatnánk alapállásként azokban az országokban, amelyeket a fogyás fenyeget: nem kell befolyásolni a népesedés alakulását. Ámde akkor ki kellene kapcsolni jövedelemelosztásból, munkamegosztásból, az egész termelési-fogyasztási szerkezetből a nem szülésre kényszerítő tényezőket - vajon gondoltak erre egyáltalán azok, akik kijelentik: a népesedési folyamatokat nem kell befolyásolni?
A népesedés befolyásolására két példát közvetlen szomszédságunkból: Csehszlovákia, Románia. Tényekkel bizonyítható, hogy nyilvánvalóan és nagyon lényegesen alakítja a születésszámot a népesedéspolitika mindkét alapformája: a csehszlovák, amely a gyermekes családok terheinek közösségi átvállalásával, az anyák helyzetének a könnyítésével stb. igyekszik serkenteni a szülési kedvet, és a román, amely kényszerintézkedésekkel - igazán nem vonzó módon - befolyásolt.
Andorka írja, a kérdés igen alapos nemzetközi áttekintése után: „Összefoglalóan azt a következtetést lehet levonni, hogy népesedéspolitikai eszközökkel - éspedig akár kényszerjellegű, akár anyagi támogatás jellegű eszközökkel - az éves arányszámok elég lényeges változását lehet elérni. Persze nagyobb távlatban vizsgálva a hatás lényegesen kisebb."
A gyes bevezetése önmagában is cáfolatot ad minden olyan állításra - voltaképp a tájékozódást, a tárgyilagos körültekintést teljességgel nélkülöző feltételezésre -, hogy a népesedési magatartás nem befolyásolható. „1966-tól kezdve megváltozott a termékenység csökkenési tendenciája - állapítja meg Andorka. - A kívánt gyermekszámok 1966-ban voltak a legalacsonyabbak." Ettől kezdve határozott emelkedés következett.
Legalábbis átmenetileg. Minthogy feminista körök igyekeztek kikezdeni a gyest maszatolásokkal, oldalozó támadásokkal (szemközt nemigen merték támadni, oly nagy volt a népszerűsége) - bizonyára volt szerepe ezeknek a feminista dühöknek abban, hogy a pártállam politikája is kezdte látványosan hanyagolni a gyermekgondozási segély intézményét. Bevezetésekor nominálértéke az átlagbérnek majdnem a felét tette ki, a nyolcvanas évek közepén már csak egyötödét.
Már-már elvesztette hatékonyságát - számítsuk be, hogy időközben a lejtőre értünk, s elkezdődött a csúszás lefelé.
A születésszámban is.
„Nyilvánvaló, hogy a gazdasági - tehát a létet meghatározó - tényezőkkel szemben adminisztratív intézkedésekkel vagy olyan méretű gazdasági következményekkel, amelyek alatta maradtak értékben annak, amelyek hatása ellen küzdünk, eredményesen harcolni nem lehet" (Hoóz István).

A pronatalista népesedéspolitika már a történelmi ókorban sem volt ismeretlen, és módszerei a durva kényszertől a kedvezményekig, a különféle juttatásokig igen változatosak.
Korunkban egyre inkább elmarad a kényszer - Romániában is a forradalom első intézkedései közé tartozott a szülési kényszer feloldása -, és ritkulnak a tamáskodók is, oly igen nyilvánvaló, hogy tarthatatlan a népesedés befolyásolhatatlanságának misztériuma.
Csak példaként: lengyel vizsgálat kimutatta, hogy a létminimum alatt és a létmaximum fölött a jövedelemnövekedés növeli a születésszámot is, és minthogy általában a jövedelemnövekedés hatása rövid távon kedvező, „a gyerekes családok anyagi helyzetének népesedéspolitikai eszközökkel történő javítása a termékenység növekedése irányában fog hatni" - állapítja meg Andorka.
Igen fejlett és nagy múltú a népesedéspolitika Svédországban és Franciaországban. (Pl. jövedelemadó-kedvezmény és egyéb kedvezmények mellett a háromgyerekes család a megyei átlagbérnek csaknem a másfélszeresét kapta meg családi pótlékként.) Ráadásul a francia pártok között ebben az egy dologban általános az egyetértés. A sajtó sokszor és hangsúlyosan foglalkozik népesedéspolitikai kérdésekkel, s az anyák, a gyermekes családok rangja, megbecsülése is ennek megfelelően alakul. Teljes az egyetértés abban, hogy az utánpótlás száma is, minősége is elsőrendű közösségi ügy. (A magyar sajtó, a magyar kormány, a magyar parlament - legalábbis 1990 márciusáig - mindennek az ellenpéldája lehetne.)
Kováts Zoltán a franciaországi intézkedésekről: 1946-ban „a tőkét jelentős adóval terhelik meg, a tiszta jövedelem 8 százalékát családvédelmi alapba kell fizetni". Ebből az alapból táplálták föl a családi pótlékot annyira, hogy fedezte a gyermeknevelés családbeli költségeinek 75 százalékát.
A nyolcvanas évek elején, amikor nálunk a teljes népesség fogyása elkezdődött, s ezt a pártállam egy vállrándítással vette tudomásul - azokban az években Ausztriában 16 ezer shilling volt a szülési segély. A már idézett regionális népesedési értekezlet jegyzőkönyvének 18. pontja szerint: „A bevezetett intézkedések hatására több országban visszaesett az egygyermekes családok számbeli növekedésének tendenciája, és nőtt a magasabb sorszámú születések száma."
Noha mi vezettük be először a világon az állami alkalmazottak családi pótlékát (1912-ben), defacto megszüntettük 1988-ban, amikor a családi pótléknál magasabb adót vetettek ki a gyerekes családokra.
Jellemző a Kádár-Aczél politika megátalkodott gyerekellenességé-re, hogy az 1970-es „Élünk magunknak?" vita legfontosabb javaslatait kezdettől fogva támadták a legrövidebb pórázon tartott pártirányított lapok, és szívósan mindvégig elgáncsolta a pártállam.
- Például a főhivatású anyaság javaslatát, amely lehetővé tette volna, hogy három vagy több gyermeküket gonddal-szeretettel nevelő anyák megfelelő fizetéssel, nyugdíjjogosultsággal gyermekeik mellett maradhassanak. Közgazdasági vizsgálatok kimutatták, hogy a, főhivatású anyaság intézménye sokkal-sokkal kevésbé terhelné a költségvetést, mint az ugyanolyan gyermekszámot ellátó gyermekintézmény, sőt a munkaerőmérlegen is javítana. Ennek ellenére a gyermekeket az anyjuktól elszakító sokkal-sokkal rosszabb és költségesebb megoldáshoz ragaszkodott a szigorúan pártirányított politika. (Később tett egyetlen „engedményt": azzal a kategorikus feltétellel, hogy ne saját gyerek legyen, akkor fizetés is van, nyugdíjjogosultság is - meglehet, az is feltétel volt, hogy a gyermekváros rendkívül magas költségén rontsák is el a gyereket, zavarják meg egészséges vonzatait, szocializálják egy nemre a természetes kettő helyett - rábízván nevelésüket a battonyai műanyákra.)
- Például: az anyasági nyugdíjjavaslatot is elgáncsolták, amely a társadalmi igazságosság szellemében azoknak az anyáknak, akik legtöbbet áldoztak azért, hogy a mai dolgozók - a mai öregek eltartói - fölnevelkedjenek, akiknek három vagy több gyermeke rendszeresen dolgozik: nyugdíjat vagy nyugdíjkiegészítést kapjanak.
- Például: a bedolgozás korszerűsítése, megszabadítása a szemérmetlen kizsákmányolástól.
- Például: rövidített munkaidő az anyáknak.
- Ugyancsak nem teljesült az az általánosnak mondható kívánság, hogy jobban fel kellene készíteni a fiatalokat a családi életre. S ebben a kívánságban, melynek a közvélemény-kutatások, a sajtóviták oly kiemelt hangsúlyt adtak, nyomatékosan benn foglaltatott az erkölcsi nevelés iránti igény. Jellemző volt az is, hogy ez az igény az iskolázottsággal egyenes arányban nőtt. Egy közvélemény-kutatás szerint a nyolcnál kevesebb osztályt végzettek 27 százaléka, az általános iskolát végzettek 44 százaléka, a középiskolai végzettségűek és a diplomások 53-54 százaléka fejezte ki ezt az igényt. Idáig (1990. március) nem lett belőle semmi.
Végtére is - mi a megoldás?
A kötetet akár elölről kezdhetném.
De szinte egyetlen mondattal is megválaszolhatom a kérdést: meg kell végre szüntetni az anyaságot, a gyermek vállalását, gondos nevelését büntető leleményes erőszakot.
Az Okok hevenyészett leltára című fejezetben 163 okot sorolok fel. Korántsem teljes a leltár, bár az is igaz, az okok egy részét nem lehetne kiküszöbölni, megszüntetni.
Nincs is rá szükség. Százezrekre hatnak ezek az okok, ha csak néhányat a jövőn élősködők, a jövőt megrablók közül kiiktatnánk - helyreigazodnék a népesedés megbomlott egyensúlya.