Ifj. Fekete Gyula parlamenti beszéde, az elöregedés gazdasági hatásairól, a nyugdíjkorhatár emelésről

1993. IX. 13.

DR. FEKETE GYULA (MDF): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyûlés! Az 1975. évi társadalombiztosításról szóló II. törvény módosításának vitája iránt csupán egyetlenegy szempontból érdeklõdik a lakosság: növekszik-e a nyugdíjkorhatár, és ha igen, miért kell erre kényszerülnünk a jelenlegi, nagyon nagy mértékû munkanélküliség közepette. Az általános vita eddigi szakaszában nem történt olyan vonatkozású oknyomozás, ami az ország közvéleménye elé tárta volna, hogy miért kényszerülünk nyugdíjkorhatárt növelni, kik ezért a felelõsök, és megteszünk-e mindent annak megelõzése érdekében, hogy a jövõ generációja ne kényszerüljön ismét korhatárt növelni. Annak megválaszolásával is adós a Parlamentnek az elõterjesztõ, hogy milyenek az elhelyezkedési lehetõségek az 55. életévet betöltött nõk körében, illetve azzal is adós, hogy a korhatárnövelés mennyire befolyásolná a szociálisan, kriminálisan jóval veszélyeztetettebb pályakezdõ korosztályok életkezdési esélyeit és társadalmi beilleszkedését. A korhatárnövelést kiváltó tényezõk elemzése azért is szükséges lenne, hogy még egyszer ne kövesse el az ország vezetése azokat a hibákat, amelyeket az elmúlt 36 évben elkövetett, illetve - beleértve a mai kormányzatot is -, folyamatosan elkövet. A tanulságok levonása nélkül, a hibás társadalombiztosítási politika nyilvános megbánása nélkül nem adhatunk biankó felhatalmazást a felelõs kormánynak, mert akkor tovább folytatódik a vakvágányon haladó nyugdíjas-politika, és valamelyik jövõ évtizedbeli országgyûlés majd ismét azon fog tanakodni, hogy megint meg kell növelni a nyugdíjkorhatárt - akkor majd 65, esetleg 68 évre. Már a hatvanas évek elején jelezték független gondolkodású, a nemzet jövõjéért aggódó írók, hogy ha fennmarad a gyermekes családok számára nagyon hátrányos jövedelemelosztási és lakáspolitika, akkor a lakosság fogyásával párhuzamosan elkerülhetetlenül szembe kell nézni a nyugdíjkorhatár kényszerû megnövelésével - hiszen a matematika törvényei egyértelmûek: az egy keresõre jutó eltartottak száma túl fogja lépni az elviselhetõ szintet. E csak eldugott helyeken publikálhatott figyelmeztetésekre nagyarányú ellenpropaganda kezdõdött: nacionalista vészharangkongatással, fasisztoid ihletésû népességszaporítási szándékkal, a demográfusok dolgába történõ kontár beavatkozással vádolták meg az írókat. Még a legenyhébb hivatalos rosszallások is íróasztal melletti vizionálásnak tekintették a hatalomtól függetlenek véleményét, olyan fajta tudatlanságnak, amely nem veszi figyelembe a tudományos-technikai forradalom munkaerõ-felszabadító és termelékenységet ugrásszerûen megnövelõ hatásait. Kishitûséggel is vádolták az aggodalmaskodókat: olyan fajta kispolgári kishitûséggel, amely kétségbe vonja a szocializmus magasabbrendûségét, és a távlati jövõ magas életszínvonalát. Ezzel egyidejûleg a hatalomtól függõ hivatalok egymás után adták ki a kincstárian optimista népesség-elõrejelzéseket: bizonygatták, hogy nincs szükség a korhatár megnövelésére, mert a befektetett nyugdíjjárulékok hozadékaiból 102 éves koráig mindenki zavartalanul megélhet. A pártsajtó - elsõsorban a Népszabadság - éveken keresztül vissza-visszatért erre a - szerinte demográfus akadémikusok által tudományos módon kiszámított - 102 éves küszöbértékre, ha cáfolni kívánta a nyugdíjkorhatár és a gazdasági növekedés miatt aggódó véleményeket. Csak adalékként említem, hogy például a Népszabadságban és a Népszavában még tavaly is tagadták az alacsony születésszám nyugdíjkorhatárra, gazdasági növekedésre hátrányos következményeit. (19.10) A Magyar Demokrata Fórum - még a választások elõtt - országos fórumot is rendezett Szegeden népességpolitikánk irányváltásának szükségességérõl. A mintegy 700 résztvevõ közös nyilatkozatot fogadott el, ami - többek között - tartalmazta az eltartottak számához is igazodó igazságos közteherviselés célját, továbbá a fiatalok családalapítását elõsegítõ lakáspolitika kialakításának a szükségességét. Már ma intézkedéseket kell tennünk annak érdekében - vélekedtek a résztvevõk -, hogy a jövõben nyugdíjba menõk létbiztonsága ne legyen veszélyeztetve, se az eltartó korosztályok csekély létszáma miatt, se a leendõ munkahelyek korszerûtlensége, versenyképtelensége miatt. Az elmúlt évtizedek társadalombiztosítási politikája ugyanis nemcsak azért volt bûnösen felelõtlen, mert nem gondoskodott arról, hogy elegendõ, idõseket majdan eltartó munkáskéz legyen az országban, hanem azért is felelõtlen volt, mert arról sem gondoskodott, hogy olyan beruházásokba, olyan munkahelyek létesítésébe fektesse be a nyugdíjjárulékokat, amelyek versenyképesek a világgazdaságban. Ezen a ponton egy sajátos ok-okozati folyamatra, kapcsolatra szeretném felhívni az önök figyelmét. A társadalombiztosítási járulék - hasonlóan az adó jellegû elvonásokhoz - jövedelmeket von ki a termelõ folyamatból. A jövedelemkivonás elsõsorban az állóeszközök felújítását és korszerûsítését érintette. Sokan önök közül emlékezhetnek arra, hogy a hatvanas évek végén a munkáltatók által viselt társadalombiztosítási járulék csak 15% volt, a munkavállalók nyugdíjjáruléka pedig mindössze 3%. Az ötvenes évek közepétõl folytatódott felelõtlen népesedéspolitika elsõ következményei a hetvenes évek közepétõl szükségszerûen jelentkeztek. A romló keresõ-eltartott arány következtében a keresetekre egyre magasabb járulékkulcsot kellett kivetni; a 15%-ot követõen 18%-ot, majd 25%-ot, a nyolcvanas évek elejétõl 30%-ot, majd 43%-ot, végül 1992-tõl 44%-ot. A 3%-ról 10%-ra nõtt egyidejûleg a kereseteken belüli járulékelvonás is. A növekvõ társadalombiztosítási terheket egyre több gazdálkodó már nem tudta érvényesíteni az árakban, emiatt lemondott a szükséges beruházásokról. A nyolcvanas években folyamatosan nyomon kísérhetõ, hogy szinte minden ágazatban évrõl évre nõtt néhány hónappal a gépek, berendezések átlagos életkora. A lassan avuló géppark kihasználtsága is romlott annak következtében, hogy évrõl évre többen mentek nyugdíjba, mint ahányan a helyükbe léptek. Valamennyi ágazatban csökkent az átlagos mûszakszám, és még olyan hagyományosan többmûszakos ágazatokban is, mint például a textilruházati ipar, pamutipar, egyre több vállalat szüntette meg valamelyik mûszakját. Látványosan csökkent az eszközkihasználtság az építõiparban is. Nem szükséges bizonygatnom, hogy a gépkihasználtság csökkenése miatt növekvõ önköltség - amit tetézett a járulékterhek növekedése - nagymértékben csökkentette a magyar ipar versenyképességét. Nem csoda, hogy a KGST üvegházának összeomlása után olyan nagy sokk érte a magyar gazdaságot. A társadalombiztosítás érdekében történõ két és fél évtizedes folyamatos tõkekivonás elavult eszközökben és alacsony hatékonyság formájában bosszulta meg önmagát. A világpiaci követelményeknek nem megfelelõ vállalatok sora ment csõdbe, zárta be kapuit, és kerültek emiatt tízezrek az utcára. A kör bezárult. Paradox módon épp a relatíve kevés munkaerõre nehezedõ eltartási teher, azaz a tõkekivonás elõidézte eszközeink elavulását, elõidézte a versenyképtelenséget, és így elõidézte a mai munkanélküliség egy hányadát is. Paradox módon tehát munkanélküliséget szült a munkaerõhiány. Miért tüsténkedik a képviselõ úr annyit a gyermekes családok érdekében, hiszen úgyis sokan vagyunk, és sok a munkanélküli - szegezik nekem többször a kérdést a választópolgárok. Azért fáradozom - mondom ilyenkor -, mert a kedvezõtlen keresõ-eltartott arány további romlása a jövõben is reménytelenné teszi a versenyképességünket. Vállalni kell a kitörést ebbõl az önmagát erõsítõ, romboló spirálból, annak ellenére vállalni kell, hogy ennek a döntésnek az elsõ pozitív eredményei csak másfél-két évtized múlva érvényesülhetnek a gazdaságban. Egymagában a nyugdíjkorhatár növelése nem a kitörés vállalása, hanem épp a gondok elfedése, a kedvezõtlen és visszafordíthatatlan demográfiai folyamatok újabb néhány évre történõ elkendõzése. Közben sokan lélegzetet vehetnek, egyesek azért, hogy tovább csepülhessék az úgymond rémeket látó írókat és közgazdászokat, mások azért, mert azt hiszik, hogy ezzel megoldották a társadalombiztosítás finanszírozási gondjait. Pedig nem oldották meg, mert bármilyen korhatár megállapítása legalább egyensúlyban lévõ, tehát korát tekintve tovább nem elöregedõ népesség létezését tételezi fel. Jelenleg távolról sem beszélhetünk egyensúlyi helyzet irányába tartó népesedési folyamatokról, emiatt a romló tendenciák belátható idõn belül kikezdik majd a megnövelt korhatárt is, további korhatárnövelést kényszerítve ki. Ilyen módon kialakítunk egy olyan nyugdíjrendszert, ami a halandósági arányok könyörtelen érvényesülése miatt a lakosság többsége számára elérhetetlen lesz, és mindezzel együtt az életminõség és az idõskori létbiztonság oly nagy mértékû csorbulása árán sem fogjuk megoldani az alapproblémát, csak tovább halogatjuk a megoldását. Milyen körülmények között lehetne megszavazni egy korhatárnövelést, hiszen az eddig elmondottakból kiérzõdött, hogy a társadalombiztosítás mai, nagyon súlyos helyzetét és a korhatárnövelés kényszerét logikusan gondolkodó írók és közgazdászok már évtizedekkel korábban megjósolták. Nos, amit megjósoltak, bekövetkezett, mindenben igazuk lett, mit akarnak még? A felelõs cselekvést, a jövõért felelõs gondokodást szeretném rákényszeríteni a végrehajtó hatalomra, amit ebben a kérdésben egyáltalán nem tapasztalhatok. Semmiféle olyan törekvést nem érzékelek, ami a gyermekes családok helyzetének javítása révén meg kívánná fordítani távlatban a keresõ-eltartott arány további romlását. A romló lakáshoz jutási esélyek miatt Budapesten elõször házasulók átlagos életkora az utóbbi néhány esztendõben éveket ugrott, és a negyedik évtizedüket nõtlenként, hajadonként indítók aránya már közel harmadrésznyi. A gyermekes családok helyzete látványosan romlott, leszakadásuk a népesség átlagától felgyorsult. Emlékeztetésképpen hadd utaljak a Parlament tavaly novemberi döntésére, midõn a kétkulcsos általános forgalmi adó többletterheit nem ellensúlyozni igyekezett az Országgyûlés a gyermekes családok körében, hanem még a korábbi adóalap-levonási lehetõséget is megszüntette. A parlamenti, kormányzati döntések tehát messze nem a Magyar Demokrata Fórum országos népesedéspolitikai fórumán óhajtott irányba sodorják a társadalmat. Miközben a többgyermekes családok aránya a családokon belül évrõl évre csökken, addig a létminimum alatt élõk táborában arányuk növekvõ, hányaduk itt már háromnegyed résznyi. Vajon komolyan gondoljuk-e, hogy ilyen mostoha körülmények közepette élõ, több nyelvet beszélõ, a világpiacon versenyképes árukat gyártó és a mi nemzedékünket nyugdíjas korban méltányos nívón eltartó munkaerõ cseperedik fel e leszakadó családokban? Nem szükséges bizonygatnom, hogy a szociális érzéketlenség, a fiskális rövidlátás miatt reménybeli eltartóinknak nemcsak a csekély lélekszámával lesz gond, hanem munkaképességük, világpiaci versenyképességük minõségével is. Közismert mondás, miszerint tettével növeli, ki elfedi a bajt. A nyugdíjkorhatár emelését semmiképpen nem szabadna úgy jóváhagyni, hogy megoldatlanul hagyjuk a korhatár-növelés irányába kényszerítõ demográfiai tényezõket. Képviselõtársaim figyelmét még felhívom néhány további statisztikai adatra. Ma gyakran hallható, olvasható, hogy nyugdíjkorhatárunk európai mércével mérve túl alacsony, emelnünk kell tehát a korhatárt az Európához való igazodás jegyében. Való igaz, hogy Európa legtöbb országában 4-5 évvel magasabb a nyugdíjkorhatár, de ott 6-8 évvel több az átlagos életkor is. A nyugdíjkorhatár nem a gazdasági fejlettség függvénye, hanem elsõsorban a halandósági viszonyoké. Indiában vagy Kenyában a hetvenes években nem azért volt a korhatár a mienkénél is alacsonyabb, mert mi fejletlenek voltunk hozzájuk viszonyítva, hanem azért, mert viszonylag kevesen érték meg ott, akkor, ezekben az országokban az ötvenedik, illetve az ötvenötödik életévüket. Európa többi országában - Romániától eltekintve - a magasabb korhatár ellenére a népesség nálunknál nagyobb hányada éli meg a nyugdíjkorhatárt, és aki ott ezt megéri, az emellett még több nyugdíjban töltött életévre is számíthat. Tehát szó sincs arról, hogy nálunk irreálisan enyhék lennének a nyugdíjassá válás feltételei. Szólnom kell még egy gondról. Bármennyire is hosszú távú gondolkodást követelne meg tõlünk a döntés a nyugdíjkorhatár kérdésében, nem lehet eltekintenünk a munkanélküliség középtávon mindenképpen nyomasztó jelenlététõl. Ma az országban közel 1000 községben és kisvárosban 150-200 álláskeresõre jut egy állásajánlat. Korcsoport szerint megbontva a munkanélkülieket, a 20 és 35 év közöttiek álláshoz jutási esélye ennél kedvezõbb - amennyiben persze ezt kedvezõnek lehet minõsíteni -, 40-50 személyre már jut egy álláskínálat. (19.20) Az 50 év felettieknél jó, ha 800-900 személy közül egy munkahelyhez jut. Nem szükséges jósnak lenni ahhoz, hogy a korhatárnövelés hatására nagyobb részben az 55 év feletti munkanélküliek száma növekszik meg. Akik pedig meg tudják õrizni állásukat, azok pályakezdõ fiatalokat tesznek ezáltal állástalanná. Figyelembe véve a fiatalkori munkanélküliség szociális és kriminális hatásait, a mai körülmények között nem lenne megfontolt lépés egy korhatárnövelõ lépés. Tisztelt Képviselõtársaim! Kérem döntésüknél az általam elmondott érvek figyelembevételét. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)