Alaptörvény

Ha valakiket megkérdeznénk, számukra mi a legfontosabb, vajon hányan válaszolnák: a levegő.
Pedig nyilvánvaló, percekig sem lehet életben maradni levegő nélkül, de, minthogy nem gond a levegő beszerzése, a létszükségletek leltárában sem szerepel.
Így valahogy nem volt gond a társadalomban az élet. Sem a létezése, sem a fennmaradása, hiszen természetes, hogy nemzedékről nemzedékre száll. Az eszméinket, törekvéseinket vezérlő értékeket sem magában az életben kell keresni – amit birtoklunk, azt nem kell keresni, arra nem kell törekedni sem -, ugyan ki gondolja végig, hogy az élet nélkül érték sem létezhet, minthogy minden érték forrása maga az élet.
Mindezekkel együtt: van azért abban valami elgondolkoztató, hogy a tankönyvekből, a tananyagokból, következésképp a közgondolkodásból – sőt a politikából és a tudományokból is – a társadalmi létnek éppen az az alaptörvénye marad ki, melyhez minden egyéb törvényt hozzá kell igazítani, minthogy mindegyiknél magasabb rendű.
Induljunk ki a következő axiómából:
Az emberi lét első számú és legmagasabb rendű törvénye: az élet fenntartásának és továbbadásának a parancsa, szüksége, kötelessége.
Olyan alaptörvény ez, mely az emberi-társadalmi lét semmilyen más törvényének tartósan nem rendelhető alá, viszont amelynek minden más törvényt alá lehet, sőt végső esetben alá is kell rendelni.
Áthatja ez az alaptörvény az emberi világot minden részletében. Elsődlegesen határozza meg, alakítja ki, minősíti az ilyen-olyan rendező elvet, értékrendet is.
Meglehet, nem mindenki fogadná el ezt az axiómát, mondván: vannak az életnél előbbvaló értékek is. Látszólag nem nehéz erre az álláspontra bizonyítékot találni, látszólag minden háború bőven szolgáltatott rá bizonyítékot. Hiszen nyilván valamilyen magasabb rendű – magasabb rendűnek vélt – célokért, értékekért teszik kockára, áldozzák életüket a katonák. És nem csak a sajátjukat dobják oda ennek jegyében, voltaképp ennek – valamilyen, az életnél nagyobb értéknek – jegyében ölik meg az ellenségeiket is.
És az életüket kockáztató párbajozók, késelők, verekedők? És a hitükért, eszméjükért, igazságukért, szabadságukért mártíromságot vállalók? És a legvakmerőbb hegymászók, légtornászok, kaszkadőrök – akár morálfilozófiai tételekkel bizonyíthatnám: van nagyobb érték az életnél! Végső soron az öngyilkosságot is bizonyságnak vehetjük, noha a fonákjáról bizonyít: magában az élet nem ér semmit, ha az óhajtott értékek hiányoznak belőle.
Csakhogy ezek az ellenvetések az axiomatikus alaptörvény érvényességét a legkevésbé sem ingatják meg.
Részben: mert megegyeznek vele, tehát erősítik, minthogy az egyén áldozata fontos – létfontosságú – közösségi értékeket, célokat szolgál; magánélete árán a közösség érdekeit. Még az igazságos háborúknak, a szabadságharcos véráldozatoknak, a mártírhalálnak is egyedül az ad értelmet, ha egyesek halála mások – a közösség – életét táplálja: az élet fennmaradását, továbbvitelét, magasabb szintű kiteljesedését, átörökítését. Ugyanez érvényes a közösség legnagyobb értékeinek halálra szánt szolgálatára is.
Mármost miért rendítené meg az alaptörvényt a másik fajta – kártékony, értelmetlen – halál? Természetesen károsítja a közösségi életet, de épp azért károsítja, mert az alaptörvénynek – a közösségi élet megőrzésének, továbbvitelének, gazdagításának – ellentmond. Minden értelmetlen halál ellentmond, maga az értelmetlen jelző is ezt az ellentmondást fejezi ki. Ha egy guyanai szekta 900 híve öngyilkos lesz, abban a tévhitben, hogy ezen mód a földi életnél nagyobb értékhez jut – a túlvilági örök élethez -, annyira nem az alaptörvény cáfolata ez, hogy éppenséggel igazolása.
Továbbá pedig látni fogjuk: nem ám gyilkos háborúkban a közösség jogos önvédelme, nem évezredes erkölcsi értékek szolgálata, még csak nem is értelmetlen áldozatokba hajszoló tévhitek jellemzik azt az életvitelt, mely a mai bazárban a jövő nagy értékeit elkótyavetyéli, hanem a kényelmeskedés, az önzés, az öncentrikus élvezkedések olyan kisszerű üzletelései, amelyek épp olcsóságukkal igazolják az alaptörvény főrangját és feltétlen érvényét.
Maradok tehát a fenti axiómánál. Ha valaki mégis megkérdőjelezné, vegye csupán premisszának a továbbiakhoz.
Nem különösebb újdonság ez az axióma. Talán az sem, hogy az alaptörvény kiemelt rangja illeti.
Ha éppen úgy tetszik, a pluralizmus alapján is kiemelt.
Már Engels ezzel a megkülönböztető hangsúllyal írja: „…A materialista történelemfelfogás szerint a történelemben végső fokon a való élet termelése és újratermelése a meghatározó mozzanat. Többet sem Marx, sem én nem állítottunk.”
Albert Schweitzer: „Jó mindaz, ami az életet segíti, védi, gyógyítja, és rossz, ami annak megkárosítására, értelmetlen elpusztítására törekszik.”
És csak kapásból egy költői visszhang, Babits Mihály: „Magyar vagyok; lelkem, érzésem, örökséget kapott, melyet nem dobok el: a világot nem szegényíteni kell, hanem gazdagítani. Hogy szolgálhatom az emberiséget, ha meg nem őrzök magamban minden színt, minden kincset, ami az emberiséget gazdagíthatja? A magyarság színét, a magyarság kincsét! De mily balga volnék, ha ugyanakkor más színt, más kincset el akarnék vetni vagy meg-gyengíteni!”
Nem tányérozok idézetekért. Fölösleges is, hiszen elemi iskolai tananyag volt ez az alaptörvény valamikor. Idős pécsi tanár írja, régi ismerősöm, kemény vitákban fegyvertársam:
„A nyugdíj intézménye s a hasonlóképp személytelen tőkekamat, földjáradék, elfödte a mai ’kultúrember’ szeme előtt a társadalom újratermelésének azt az ősi, természetes folyamatát, amely minden ember létfenntartásának alapja. Emlékszem gyerekkorom iskoláskönyvének egy népmeséjére, melyet azóta sem láttam, hallottam, de elfeledni nem tudtam. – Megkérdezte egy ember a napszámost, mennyit keres. Azt válaszolta: napi négy garast. S a kérdésre, mire költi, azt felelte: egyen a maga életét tengeti, eggyel régi adósságát törlesztgeti, egyet elrak interesre, a jövő számára, és egyet kútba vet. Majd a csodálkozó kérdésre megmagyarázta a góbé, hogy az az adósság, amit törlesztget, az édes szülei eltartása; az interesre eltett garason azokat a gyerekeit nevelgeti, akik majd őt eltartják, ha megöregszik; kútba meg azt hajítja, melyen az a gyereke nő fel, aki öregkorában magára hagyja, mert ilyen is van. Lám, ez a természetes emberi szemlélet veszett ki nemcsak a tankönyvekből, de az emberekből is. Az emberekből talán azért is, mert a tankönyvekből kimaradt. Sok mai ember szerint jobb az, ha más törlesztget és rak félre garasokat a jövőnek, mert akkor ők fölélhetik mid a négy garasukat…”
Megtoldhatom ezt a példázatot egy korszerű, igaz mesével.
Pusztított az aszály, szorongatott a bankkölcsön, az adó, begyűrűzött a világpiaci válság, nehéz idők jártak a termelőszövetkezetre. Összegyűltek a baromfifarm dolgozói, s némi vita után a következő határozatot hozták: mindennél fontosabb hitelképességünk megőrzése! „Jelenlegi gazdasági helyzetünkben” pénzzé kell tenni minden pénzzé tehetőt, nemcsak a fölnevelt pecsenyecsirkét, de a naposcsibéket is, a keltetőbe szánt tojásokat is, de még a tojó tyúkokat is. Így nemcsak gazdasági nehézségeinken leszünk úrrá, túl azon jelentős haszonra is szert teszünk, zárszámadás után lesz mit elosztani. Így is cselekedetek. Kiszedték még a keltetőből is a to-jásokat, s eladták a naposcsibékkel s a tojós tyúkokkal együtt.
És más foglalkozás után néztek.
Mondom, igaz mese. És bármennyire hihetetlen, még ez a mese is igaz, a maga mesenyelvén:
Azt mondja a termelőszövetkezet közgyűlésén a főgazdász: Az idén nem vetünk. Ami esetleg kel magától az ugaron, annyi lesz a termés, de „jelenlegi gazdasági helyzetünkben” minden szem gabonára szükségünk van, melyet a vetőgépek a földbe szórnának, minden csepp benzinre, olajra, amit a szántással-vetéssel elhasználnának a motorok…

Egyébként annak idején a fasiszta vezérkar, noha nemigen fogalmazta meg, de kétségkívül megértette az élet újratermelését kifejező alaptörvény kulcsszerepét. Maga Himmler készítette az OST fedőnevű tervezetet a megszállt szovjet területek jövőjéről. Igen jellemző a tervezethez kapcsolódó egyik javaslat, mely azt fejtegeti, hogyan lehet”békésen”, „vér nélkül” likvidálni az orosz népet azzal, ha a jövőjét megfojtják:
„Az orosz területek lakosságával kapcsolatos német politikának az lesz a célja, hogy keresztülvigye, hogy az orosz születési arányszám jóval alacsonyabb legyen, mint a németeké.”
„Ezeken a területeken tudatosan olyan politikát kell folytatnunk, amely a lakosság csökkentésére irányul. A propaganda, főleg a sajtó, a rádió, a mozi, a röplapok, kis füzetek, előadások stb. segítségével következetesen terjesztünk kell a lakosság között azt a gondolatot, hogy milyen káros a sok gyerek. Rá kell mutatni, milyen nagy anyagi áldozatba kerül a gyerekek nevelése, és hogy mi mindent lehetne ezért az összegért megszerezni. Beszélni kell arról, hogy milyen nagy veszélynek teszik ki egészségüket az asszonyok, akik vállalkoznak a szülésre stb.”
„Ezzel egyidejűleg széles körű propagandát kell kifejteni a fogamzásgátló szerek népszerűsítésére. E szerek terjesztését és az abortuszokat a legcsekélyebb mértékben sem szabad korlátozni. Minden módon támogatnunk kell az abortálóhelyek hálózatának a kiterjesztését. Például speciális átképzést lehet szervezni a bábák és a felcsernők számára, és kioktatni őket az abortuszok levezetésére. Minél sikeresebbek lesznek az abortuszok, annál nagyobb bizalma lesz irántuk a lakosságnak.”
„Természetesen az orvosoknak is meg kell engedni az abortuszok levezetését. És ezt nem szabad az orvosi etika megsértésének tekinteni.”
„E rendelkezéseknek az egészségügy területén való bevezetése mellett semmiféle akadályt nem kell gördíteni a válások elé. Nem kell támogatni a törvénytelen gyerekeket. Semmiféle kedvezményt nem kell nyújtani a sokgyermekeseknek, sem előjogokat, sem fizetés kiegészítésként pénztámogatást. Vagy ha igen, az ne legyen hatékony.”
„Számunkra, németek számára az a fontos, hogy olyan mértékben elerőtlenítsük az orosz népet, hogy ne legyen többé olyan helyzetben, hogy megakadályozzon bennünket a német uralom megteremtésében Európában.”
„Ezt a célt a felsorolt eszközökkel érhetjük el…”

Az alaptörvény beépült az időtlen erkölcsi szemléletbe.
Talán így fogalmazhatom meg, igen leegyszerűsítve, azt az erkölcsi törvényt, amely nem „történelmi kategória”, s akár időtlennek tekinthető: visszaadni legalább annyi értéket a társadalomnak, amennyit kaptunk tőle – lehetőleg azért kamatostul.
A témánál maradva: örökségül kaptuk ezt a mai világot az életünkkel együtt; ezt kell továbbadni a jövőnek, lehetőleg tisztes kamatával. Az életünket utódainkban (akár nem saját, vér szerinti utódokban), az örökölt gazdaságot, társadalmat, szociális kultúrát, művészetet, tudományt, civilizációt, mennyiségben, (ha szükséges) többet, minőségben jobbat, továbbadni az utód nemzedékeknek, a közösségi jövőnek. Ha elődeink – tízezer évekig visszamenőleg – nem ilyen kamatokkal adták volna tovább – végső soron nekünk – örökségüket, még mai is az ősredőben élnénk, a fán.
Vigyázat, ez nem holmi elit etika! Nem a keveseké, a kiválasztottaké! Mert számoljon csak bárki utána: ha ez nem a „tömegek” – a nagy többség – etikája volna, abba elkerülhetetlenül belepusztulna a társadalom.
Élősködő kisebbség persze mindig is volt a társadalmakban, de a nagy többség nem élhet tartósan mások rovására – ez az önpusztítás programja volna. (Talán ez a feltételes mód szükségtelen, olyannyira nyilvánvaló, hogy terjedőben a téveszme: általános életprogrammá válhat korunkban az élősködés. Azaz: adni csak annyit, amennyit nagyon muszáj, elcsikarni viszont, fölélni, elfogyasztani mindent, ami az örökölt és mások által termelt közös javakból hozzáférhető, s fölélni végtére a magánéletet is: azzal, hogy programszerűen nem adom tovább, vagy – megtakarítva magamnak a nevelés gondjait-terheit – nem a kor színvonalán adom tovább.)
„Minden ország támasza, talpköve” – bizony nem a kevesekben keresendő. Mert ahol az etika ebben az értelemben – „igyekszem kamatostul továbbadni azt, amit én kaptam” – nem a tömegek normája, ott – „Róma ledől, s rabigába görbed.”
Az alaptörvény érvényesülésének egyik vetülete – fontos vetülete! – a pőre biológia. Tehát magának a biológiai létnek az átörökítése, s ehhez Andorka Rudolf szövegét normának fogadhatjuk el: „Családonként átlagosan két gyermek nem elég a népesség egyszerű reprodukciójához, mert a csecsemő- és gyermekhalandóság következtében egy-egy korosztály három százaléka elvész a propagatív életkor elérése előtt, a nőknek mintegy öt százaléka hajadon marad a szülőképes kor végéig, továbbá öt százalékuk egészségi okok miatt nem képes gyermeket szülni, továbbá vannak olyan nők, akik hasonló egészségi ok miatt nem szülnek második gyermeket. Az egyszerű reprodukcióhoz mindenképpen szükséges tehát, hogy a házas nők egy része három vagy annál több gyermeket hozzon világra.”
A minimál-program tehát – de így is mondhatom: kategorikus követelmény – az élet szinten tartása, egyszerű újratermelése.
Ám ez semmiképp sem stagnálást, hanem fejlesztő újratermelést jelent. A folyton változó, alakuló, fejlődő világban a szinten tartás is csak fejlesztéssel együtt lehetséges.
(Jobb, pontosabb kifejezése a fogalomnak a fejlesztett újratermelés, mint a bővített. Ez utóbbi a mennyiségre utal, holott a végső cél az emberi világban semmiképp sem a népesség növelése, csakis szinten tartása lehet. A fejlesztett újratermelés mennyiségi bővítést is jelenthet – ha ti. a fejlesztéshez erre van szükség -, de a hangsúlyt a minőség fejlesztésére teszi, korszerűsítésre, a változó körülményeknek megfelelően.)
Az élet átörökítését, ha értelmezi egyáltalán a közgondolkodás, úgyszólván csak a biológia síkján értelmezi. Holott a magasrendű lény – a kultúrlény – életének csak vivőanyaga, csak hordozója a biológiai lét.
Az egyén létének – mai minőségében – egyszerűen nincs értelme (realitása) az őt szülő-nevelő közösségek léte, viszonyulása nélkül. De minden elképzelhető jövőben is: az egyéni lét teljes értékű továbbadása csak konkrét közösségek létezési folyamatában képzelhető el. Nyilván előfordulnak megtorpanások, visszaesések, de nagy távlatban egyén és közösség egymást szülő kölcsönhatása korról korra magasabb szinten, korról korra az emberi integráció fejlettebb fokán, korról korra bonyolultabb összefüggésekben termelődik újjá.
A biológiai lét átörökítése mellett tehát az „embertermelő” alaptörvény érvényesülésének hasonlóan fontos terepe a szocializáció és az individualizáció, azaz a társas lény és az egyén „újratermelése”.

Hogyan élni, milyen erkölcsi, szellemi, érzelmi, anyagi színvonalon, milyen rendszerben, milyen állampolgári minőségben, mennyire szabadon, mennyire kiszolgáltatva – fontos, nagyon fontos kérdések. De mind változó és változtatható; mindnyájan az Élet alárendeltjei.
Élni – ez mérhetetlenül több minden hogyan?-nál, mert a létezésben ott csírázik minden lehetőség.
A nemlét – maga a semmi.
Dunát lehetne rekeszteni a szenvelgésekkel: mi az élet értelme? A Nagy-Nagy Kérdés, amelyre ugye még senki sem válaszolt.
Fordítsuk meg így a kérdést: mi értelme volna annak, ha nem volna – vagy kipusztulna – a felsőbbrendű élet?
Mert ha annak – úgy tetszik – nem volna indokolható értelme, akkor, természetesen, ez már önmagában is értelmet ad az életnek, fenntartásának, átörökítésének. Lévén az ellenpólusán a teljes nihil, a teljes értelmetlenség.
Továbbá pedig: ha az életnek értelme van, akkor célja sem vitatható, mégpedig mindennél fontosabb célja: fenntartani, ápolni, nemesíteni, gazdagítani.
De – kár a szóért.
Az élet továbbvitelének a parancsa, szüksége, kötelessége, mindig is alaptörvény volt, ilyen vagy olyan formában, ilyen vagy olyan áttétellel, hol ösztönösen, hol a tudatban is évezredek óta élt és hatott. Joggal tekinthetem olyan axiómának ezt az alaptörvényt, melynek az érvényét fölösleges bizonygatnom, minthogy – minden eddigi próba ezt igazolja – sem ellentmondó tényekkel, sem észérvekkel nem vitatható.